Feljegyzések a fák siralomházából – a devecseri kastélypark pusztulása 8 évvel a vörösiszap-katasztrófa után
Tizenhat évvel ezelőtt jártam először a devecseri Esterházy-kastély parkjában. Jövendőbelim, aki e városban született, kalauzolt el ide, tudta, hogy mennyire szeretem a fenséges erejű, nemes szépségű, befogadó méltóságú fákat. Együtt szívtuk be ősenergiájukat egy varázslatos platánkör közepén. Ezeket a fákat, tölgyekkel, kőrisekkel, nyírfákkal együtt még 1890 körül telepíttette a Kastélypark, vagy ahogy a helyiek nevezik, a Várkert, megálmodója, gróf Esterházy Ferenc. A következő években is többször jártunk itt gyönyörködni és feltöltődni. Ősszel különösen elbűvölő volt a zöld és az ezerszínű avar vegyülő illatával, madárdalaival.
Aztán jött 2010. október 4., a vörösiszap pusztítása, amelynek sebei azóta sem gyógyultak be a devecseriek és a többi érintett lelkében.
Attól a naptól kezdve nemcsak a város, hanem a Kastélypark is a túlélésért kezdett küzdeni.
Több mint másfél évvel később, egy júniusi estén léptünk be szorongó szívvel a parkba. Bár sok fa törzsén még mindig ott volt embermagasságig az égető-vöröslő fájdalom, a platánkör fái ott álltak rendületlenül, és ha nem is olyan elemi erővel, mint azelőtt, most is éreztük áramlásukat.
Nyolc év telt el a katasztrófa óta, és néhány nappal ezelőtt láttam a Facebook-on egy devecseri bejegyzést, mely szerint haldokolnak és sorra dőlnek ki a fák a Kastélyparkban.
Leutaztunk ismét, hogy saját szemünkkel győződjünk meg a szörnyű hírről.
Platánjaink állnak, mintegy végső reményként. De park immár olyan, mint fák siralomháza.
A katasztrófa után e területen is nagyarányú talajcserét, humuszolást hajtottak végre, a kidőlt vagy kényszerűségből kivágott fák helyére – egy parkbeli tábla tanúsága szerint - több mint 100 ezer cserjét ültettek. Mindez azonban nem tudta megállítani a pusztulást.
Érzi ezt a természet is, hiszen nincsenek a levegőben az ősz illatai, madáréneket csak elvétve lehet hallani, és amire az Élet idején nem volt példa a dúsnövényzet miatt, most könnyedén átláthatunk a park egyik végéből a másikba.
A vörös foltok letörölhetetlenül ott vannak egyes fákon, másokon világos felmaródás látható, sőt, sokakra már ki is mondták a halálos ítéletet, piros számokkal megjelölve őket.
De több olyannal találkoztunk, amelyek még nem kapták meg a „sorszámukat”, de az élettelenül csüngő ágak, a beteg dőlésszögek, a korhadó kérgek mindennél árulkodóbbak.
Nem tudhatjuk, hogy lesznek-e e százévnél idősebb várkerti fák közül olyanok, amelyek képesek lesznek győzni és életben maradni, hogy feltámad-e valaha poraiból a Kastélypark, amely nemcsak Devecser éke, hanem tüdeje is volt, vagy pedig megmarad az emberi nemtörődömség jóvátehetetlen mementójának e többszörösen kifosztott és becsapott városban - előre ez nem megmondható. Azonban most, röviddel Halottak napja előtt még szomorúbb, szívfacsaróbb a haldokló Várkertet látni, sétányain járni…
