KULT

„Egy japán rajongónk 200 kilométert utazott, hogy láthasson bennünket” – Ázsiában turnézott a Bohemian Betyars

Két hét alatt 10 koncertet adott a magyar zenekar Dél-Koreában és Japánban, ottani élményeikről beszélgettünk velük.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. október 31.



Eddigi leghosszabb ázsiai turnéján van túl a Bohemian Betyars. Három dél-koreai koncerttel kezdtek, amelyek közül az egyiket az országot Észak-Koreától elválasztó demilitarizált övezetben tartották. Utána Japánba utaztak tovább, ahol hét bulijuk volt, köztük az ország egyik legnagyobb fesztiválján. Szűcs Levente énekes-gitárost és Fehér Gábor basszusgitárost kérdeztük a hazaérkezésük után.

– A Covid óta első alkalommal tértetek vissza Ázsiába. Mi változott az elmúlt 3 évben?

Szűcs Levente: Szerencsére nem visszalépés történt az előző ázsiai turnénk óta, sokkal inkább előrelépés: több embernek, jobb időpontokban játszhattunk, mint korábban. Viszont arrafelé még eléggé előtérben van a Covid, főleg Japánban. Gyakorlatilag mindenki maszkot visel, a beutazási szabályok is kifejezetten szigorúak. Pár nappal az indulásunk előtt annyit enyhítettek, hogy akinek megvolt a három oltása nyugati vakcinából, annak nem kellett mellé PCR-tesztet is elvégeztetnie. Szóval elindult a lassú nyitás, de összességében még mindig abban a paranoiában vannak, mint mi voltunk két évvel ezelőtt.

– Akkor hogy valósulhatott meg mégis ez a turné?

Szűcs Levente: Úgy, hogy lassan azért nyitnak ők is. Például az Asagiri Jam fesztivál, ami az egyik legnagyobb az egész országban, normál esetben 15 ezer fős, most pedig 9 ezren voltak. A bárokban viszont nem tűnt úgy, mintha érvényben lenne bármilyen létszámkorlát.

Fehér Gábor: Este 10 után már Tokióban is elég sokan csak az állukon hordják a maszkot. Van azért ellenpélda is, az utolsó hétvégén voltam raftingolni, és ott két japán még evezés közben is maszkot viselt. Igaz, Japánban már a Covid előtt is elterjedt volt ez.

– Hogyan dőlt el, milyen városokat ejtetek útba?

Szűcs Levente: Erről az ottani menedzserünk döntött. A fő cél az volt, hogy az Asagiri Jamen mindenképp fellépjünk, mivel ezt már három évvel ezelőtt is terveztük, de akkor egy tájfun miatt az utolsó pillanatban az egész fesztivált lemondták.

Utólag visszagondolva jobb is, hogy így történt, mert most sokkal profibban és felkészültebben állhattunk színpadra. Illetve az is rossz lett volna, ha fellépünk, esetleg megnyílik előttünk egy csomó másik lehetőség, majd néhány hónapra rá kitör a Covid. Most viszont letettük a névjegyünket és lehet tervezni a folytatást.

Fehér Gábor: Külföldiként játszani egy ilyen fesztiválon elég nagy presztízs. Akinek sikerül bekerülnie, az rendszerint elegendő referenciát szerez ahhoz, hogy odafigyeljenek rá és további turnékra is lehetőséget kapjon.

Szűcs Levente: Érdekes az is, hogy bár Japán lakossága több mint tízszer akkora, mint Magyarországé, az egész országban összesen van három nagy fesztivál.

– Hogy sikerült bekerülnötök?

Fehér Gábor: A menedzserünknek van egy slotja (vagyis szabadon felhasználhatő idősávja), ahová minden évben be tud rakni valakit, és most bennünket választott. Őt még 2018-ban ismertük meg, amikor egy szöuli showcase fesztiválon játszottunk. Előzetesen végignéztük, milyen szakmabeliek lesznek ott, és róla többen is mondták, hogy mindenképp beszéljünk vele, mert ő az „atyaúristen”.

Meghívtuk a koncertünkre, és miután vége lett, bejött a backstage-ünkbe. Előadott egy teljesen valószínűtlen sztorit, hogy japánként az argentin fővárosban, Buenos Airesben nőtt fel, mivel a szülei séfek, és meg akarták csinálni ott az első japán éttermet. Kiköltöztek, és a szomszédjukban egy Szabó nevezetű család lakott.

Szűcs Levente: Emiatt adott volt a kötődése a magyarokhoz, ezért amikor látta, hogy egy magyar zenekar is játszik az említett fesztiválon, nem volt kérdés, hogy megnéz bennünket. Így is tett, és elmondása szerint szerelem volt első látásra.

– A közönségben voltak olyanok, akik már ismertek benneteket korábbról, és direkt miattatok jöttek?

Szűcs Levente: Kicsit szürreális, de többen voltak olyanok is, akik már a koncert előtt a mi pólóinkat viselték, mivel vettek az előreküldött merch-ből. Koreában is akadtak olyanok, akik már a beállás alatt ott álltak és integettek az első sorban. Még magyar zászló is volt náluk, végig integettek, a végén odajöttek fotózkodni is... Egészen hihetetlen.

– Magyarokkal is találkoztatok a koncerteken?

Fehér Gábor: Csak nagyon kevéssel, a külképviseletek dolgozóin kÍvül talán 6 vagy 8 magyar lehetett összesen.

– Milyen különbségek vannak az európai és az ázsiai közönség hozzáállásában?

Szűcs Levente: Ott sokkal jólneveltebbek. A fesztiválon eleve reggel 10-11 körül kezdődnek a koncertek, este 9-re pedig vége is az élő zenének. Szemetelés nyilván szóba sem jön – egyébként az egész helyszín annyira gyönyörű, a Fuji hegy lábánál van egy nemzeti parkban, hogy neked se jutna eszedbe –, és a fák tövét vagy a bokrokat sem használják vécének. Inkább kiállják a végtelen sorokat a toi toi előtt, szóval abszolút tisztelettudó mindenki.

Alkoholt azért isznak, ha pedig beindul a buli és feloldódnak például a mi zenénkre, még több őrült jelenetet tudnak produkálni, mint amit itthon megszokhattunk. Valószínűleg ilyenkor engedik ki a gőzt, ami a mindennapok során a szigorú, hierarchikus munkahelyi környezetben felgyülemlik bennük. Ráadásul sokaknak ezek voltak az első koncertjei a Covid óta, emiatt és érezni lehetett az óriási felszabadultságot.

– A koreai és a japán közönség eltér valamiben?

Fehér Gábor: Koreában jóval erősebbek az európai, vagy inkább az amerikai kulturális hatások. Többet isznak, nem olyan óriási a fegyelmezettségük, illetve angolul is jobban beszélnek. A színpadról is észrevehető volt, hogy keményebben tudnak bulizni.

– Játszottatok egy fesztiválon a két Korea közötti demilitarizált övezetben is. Ez milyen élmény volt?

Szűcs Levente: Nagyon jó, bár elég fáradtak voltunk, mivel ez volt az első koncertünk a megérkezésünk után. Ráadásul az indulás előtti este még Nyírbátorban léptünk fel, onnan hazaértünk hajnal 3-kor, majd két óra alvás után indultunk a reptérre.

Leszálltunk Szöulban, jött értünk a busz és már vitt is tovább bennünket a fesztiválra, ami további két és fél, három óra utazás volt. Akkor már elég durván kijött a jetlag rajtunk, de miután odaértünk, egyből menni kellett a beállásra. Ezt követően aludtunk újabb egy órát, majd kezdődött a koncert.

Fehér Gábor: Utána pedig megint buszba raktak bennünket és már mentünk is tovább egy másik városba. Intenzív volt, annyi biztos.

Szűcs Levente: Viszont ott is egészen elképesztő fogadtatásban volt részünk. Van róla fent videó is, ahogy körtáncolnak, pogóznak, vonatoznak, sőt még arról is, hogy három ember ül egymás nyakában óriási zászlókkal. Mindenhol végtelenül boldog tekinteteket láttunk a közönségben.

– Milyen emlékezetes pillanatok voltak még?

Szűcs Levente: Japánban nagyon tetszett, hogy sokat voltunk vidéken, körbejártunk egy egész nagy területet. Iszonyúan finom rameneket ettünk, elmentünk egy kikötői kis faluba is, ahol a frissen fogott tonhalat tálalták fel... Szóval gasztronómiai élményekből sem volt hiány. Az utolsó koncertünk pedig óriási hegyek között volt (kicsit olyan helyen, mintha a japán Tátra lenne), ez a gyönyörű táj is nagyon feltöltött bennünket. Ráadásul ide már Kakas (Palágyi Máté hegedűs-énekes – a szerk.) felesége is megérkezett, akivel a turné előtt néhány héttel házasodtak össze, és itt maradtak nászúton. Nagyon vicces volt, hogy utoljára az esküvőn buliztunk együtt, majd egy hónap elteltével Japánban folytattuk.

Fehér Gábor: Szintén Japánban történt, hogy egy nagyon kicsi pincében játszottunk, ahol nem volt szinte semmi levegő. Nagyjából 30 ember zsúfolódott be rajtunk kívül, gyakorlatilag ömlött rólunk a víz. Nagyon örülök, hogy sikerült lenyomni ezt a bulit, mert ott és akkor nem volt annyira jó élmény... Koreában viszont fantasztikus volt, hogy az egyik szabadtéri koncerten végig szakadt az eső, de az embereket egyáltalán nem érdekelte: türelmesen kivárták a kezdést, majd őket is tök jól meg tudtuk mozgatni.

– Az angol és a magyar nyelvű dalok fogadtatása között volt különbség?

Szűcs Levente: Már csak magyar nyelvűeket játszottunk, az angol dalok az évek során fokozatosan kikoptak a repertoárból. Ráadásul a legtöbb helyen csak nagyjából 40 percünk volt, emiatt sem éreztük azt, hogy bármelyik angol nyelvű számunk annyira erős lenne, hogy inkább azt játsszuk el, mint a Gubancos anyagát. Tervben van, hogy koncepciózusabb angol dalokat is írjunk, esetleg eleve a külföldi piacra szánva, de ezek egyelőre nincsenek meg. Szerencsére a zenénket elég jól át lehet élni nyelvtudás nélkül is.

Mélyebb, búsabb számokat egyébként annyira nem is vettünk elő, kivéve a Csavargót. Ez is vicces sztori: van egy rajongónk, aki már négy vagy öt éve, az első vagy a második japán turnénkon is megjelent, akkor és most is 200 kilométert utazott, hogy ott lehessen a koncertünkön. Kiderült, hogy teljesen véletlenül találta meg a YouTube-on a Csavargót, de azonnal beleszeretett. Annyira, hogy amikor Európában járt, direkt eljött Magyarországra, hogy felkutassa a lemezünket. Több lemezboltba is elment, mire végül sikerült megszereznie.

Szóval most újra ott volt, hozott magával egy ajándék konyakot, és reménykedve kérdezte, hogy ugye játsszuk a Csavargót? Eredetileg nem terveztük, mivel nem volt nálunk tambura, és a 40 perces szettbe se annyira fért bele, de olyan szomorú lett, amikor mondtuk neki, hogy végül csak az ő kedvéért eljátszottuk. Ott állt az első sorban teljes önkívületben, végig üvöltötte a szöveget, miközben folytak a könnyei. Olyan boldogságot okoztunk neki, hogy bőven megérte módosítanunk az eredeti tervet.

– Anyagilag mennyire érte meg a turné?

Fehér Gábor: Kakas tervezi a büdzsét, szóval ezt még nem tudjuk biztosan, de reméljük, hogy legalább nullszaldósra sikerült kihoznunk.

– Mi a következő kitűzött célotok külföldön?

Szűcs Levente: Elvileg ha jó bulit csinálsz az Asagiri Jamen, az belépőkártya a másik nagy fesztiválra, a Fuji Rockra. Mivel a menedzserünknek oda is van kontaktja, bízunk benne, hogy ha nem is jövőre, de 2-3 éven belül lehetőséget kapunk. Ha hasonlítani kellene, az előbbi felel meg talán a VOLT-nak, az utóbbi pedig a Szigetnek. Ezen kívül ami új országként tervben van, az Kanada, két koncertet már lekötöttünk jövő nyárra. Nincs kizárva, hogy az USA-ba is átmegyünk, de mivel ez a fesztiválszezon közepén lesz, mérlegelni kell, meddig maradjunk ott – a teljes augusztust beáldozni, amikor Magyarországon és Európában is játszhatnánk, nem biztos, hogy megérné.

Fehér Gábor: Mielőtt bejött a Covid, januárban még játszottunk egy amerikai showcase fesztiválon, ahol rengeteg kontaktot sikerült összeszednünk. Most próbálunk ezek közül minél többet felmelegíteni. Szerencsére a két kanadai buli fedezi a repjegyünket, ezért bízunk benne, hogy sok szervezőnek vonzóak lehetünk, ha már úgyis ott vagyunk a kontinensen.

– Új dalok és lemez tervben van?

Szűcs Levente: Május óta szinte egyáltalán nem tudtunk dalokat írni, mert folyamatosan úton voltunk, novembertől viszont a heti 1-2 hétvégi koncert mellett jobban rá fogunk érni.

Főleg kooperációkat tervezünk, közös dalokat szeretnénk kihozni magyarokkal és külföldiekkel egyaránt, ahogy a Parno Graszttal is tettük. A külföldiek közül a német Bukahara zenekarral barátkoztunk össze a legutóbbi ottani turnén, de itthon is több ötletünk van, kivel csinálnánk szívesen ilyet. A terv az, hogy először megírjuk a saját részünket, télen pedig már náluk pattogna a labda, hogy ők is hozzátegyék a magukét.

Fehér Gábor: Olyanok leszünk, mint a rapperek, mi is csak feateket fogunk kiadni... (nevet)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk