KULT

Az anyja lemondott róla, Sandra Bullock lepipálta, a bőrrák sanyargatja – Portré az 55 éves Hugh Jackmanről

Sokak szerint ő Hollywood, sőt a celebvilág, sőt az egész világ legkedvesebb embere. Traumatikus gyerekkora után nem kellett sokat várnia a világsikerre és a szerelemre egy idősebb nő oldalán, az egészsége és a magánélete azonban továbbra is nehéz próbák elé állítják őt.


Hugh Michael Jackman 1968. október 12-én született az ausztráliai Sydney-ben, és ott is nőtt fel, öt gyermek közül a legfiatalabbként. Az édesanyja, Grace elhagyta a családot Hugh nyolcéves korában, amire máig traumatikus élményként emlékszik vissza a színész. „Azt hittem, hogy vissza fog jönni” – mondta egy interjúban, és hozzátette, csak évekkel később döbbent rá, hogy erre hiába vár, mivel az apja, Christopher Angliába utazott, hogy megkeresse a volt feleségét, és meg is találta, az asszony azonban addigra ismét férjhez ment, és újabb gyermeket szült. Grace és Christopher ugyanis britek voltak, akik 1967-ben érkeztek Ausztráliába egy bevándorlási program keretében. Ezért Jackman nemcsak ausztrál, hanem brit állampolgársággal is rendelkezik.

Jackmant és testvéreit (Ralph, Ian, Sonya, Zoe) így a Cambridge-ben végzett könyvelő apjuk nevelte fel.

Grace súlyos szülés utáni depresszióban szenvedett Hugh születése után, aki később hosszú éveken át neheztelt az anyjára, az ausztrál 60 Minutes című műsornak adott 2012-es interjújában azonban már azt mondta: "Nagyon jó a kapcsolatom az anyukámmal.” Vagyis úgy tűnik, idővel sikerült megbocsájtania neki.

Ami az apját illeti, Jackman elmondta, milyen keményen dolgozott, hogy eltartsa öt gyermekét, miközben udvariasságra és kedvességre tanította őket. Szerinte Christopher az oka annak is, hogy ő maga azzá a híresen "kedves fickóvá" vált, ahogy ma ismeri őt a világ. Christopher Jackman 2021. szeptember 5-én hunyt el.

Repülős séf akart lenni

Gyerekként Hugh imádta a természetet, rengeteg időt töltött a tengerparton kempingezéssel az iskolai szünetekben szerte Ausztráliában. Arra vágyott, hogy felfedezze a világot: „Éjjel-nappal az atlaszt bámultam. Eldöntöttem, hogy repülőgépes séf akarok lenni. Voltam már repülőn, és volt étel is a fedélzeten, ezért gondoltam, hogy ezzel foglalkozom majd."

Azért később más dolgok is elkezdték érdekelni. Tiniként a Knox Grammar School fiúiskolába járt, ahol 1985-ben az iskola My Fair Lady című előadásában szerepelt. 1987-ben kihagyott egy évet, amit testnevelő tanárként töltött az angliai Uppingham Schoolban. Visszatérése után a Sydney-i Műszaki Egyetemen tanult, ahol 1991-ben diplomázott kommunikáció szakon. A főiskola utolsó évében drámaórákat vett, hogy kiegészítse a kreditjeit.

Azonnal beleszeretett ebbe a világba, főként, miután főszerepet játszott Václav Havel The Memorandum című darabjában. Így nyilatkozott a színészi tanulmányairól:

„Csak 22 éves koromban jöttem rá, hogy meg is tudok élni a hobbimból. Gyerekkorom óta mindig is érdekelt a színház, de az iskolámban az volt az elképzelés, hogy ebből nem lehet megélni. Én mégis megtaláltam a bátorságot, hogy azt mondjam: én ezt akarom csinálni!” – mesélte.

Nem sokkal később szerepet ajánlottak neki a Neighbours (vagyis Szomszédok) című népszerű ausztrál szappanoperában (1985-ben indult, és máig tart, már több mint 8900 epizódja ment le a tévében), de visszautasította azt, hogy az Edith Cowan Egyetemen lévő Nyugat-Ausztráliai Előadóművészeti Akadémiára járjon Perth-ben, ahol le is diplomázott. „Mindig is szerettem a színészetet, de amikor elkezdtem a színészsulit, úgy éreztem magam, mint egy tökfilkó, aki egyáltalán nem ért hozzá. Visszatekintve persze jó időszak volt” – emlékezett vissza.

Mit nekünk 13 év!

1994-ben Hugh megkapta első mozgóképes szerepét a Law of the Land című krimisorozat egyik epizódjában, egy évvel később pedig már főszerepet játszott a Correlli című szériában, amelyben későbbi felesége, Deborra-Lee Furness alakította a szerelmét.

Hugh akkor 26 éves volt, és nemrég végzett az akadémián, Deborra azonban már a 39-et is betöltötte, és már elismert színésznőnek számított Ausztráliában. Azonnal egymásba szerettek a való életben is.

„Épp akkor volt egy újévi fogadalmam, miszerint nem randizom színészekkel, és semmiképp sem 30 év alattival" – emlékezett vissza Deborra, és Hugh is elmondta, rögtön tudta, hogy az örök szerelmével hozta őt össze a sors.

„Tudtam, mielőtt Deb tudta volna, még akkor is tudtam, amikor megpróbált szakítani velem" – mondta. A pár 1996-ban házasodott össze, és együttlétük alatt két gyermeket fogadtak örökbe, Oscart és Avát. Jackman szerint az életük és a karrierjük szempontjából is épp a megfelelő időben találkoztak:

„A képernyőn és a képernyőn kívül is mindig mindent együtt csináltuk.” És bár Hugh és Deborra mintaházasságot éltek hosszú időn keresztül, még a későbbi, hollywoodi viszonyok között is, épp nemrég, 2023 szeptemberében érkezett a hír, hogy 28 év együttlét és 27 év házasság után a szakítás és a válás mellett döntöttek. Így a most 55 éves színész és a nemsokára 68 éves színésznő életében egy teljesen új fejezet kezdődik.

Az X jelölte a helyet

De térjünk vissza Hugh karrierjéhez, aki a kilencvenes években főként ausztrál sorozatokban tűnt fel (pl. Kisvárosi zsaruk, A Fagyos folyó lovasa, Doktor Halifax), majd 1999-ben készült el első mozifilmje, a Ponyvarománc (ami Magyarországra is bejött), amiben minden bizonnyal felkeltette az akkor éppen készülő első X-Men-film alkotóinak érdeklődését. Nem ő volt egyébként az első színész, akinek felajánlották Logan, avagy Farkas szerepét, erre első körben Dougray Scottot szemelték ki, aki azonban inkább a Mission: Impossible 2 (2000) főgonoszának karakterét választotta (azóta eléggé bánhatja ezt a döntését).

Így került végül a képbe az akkor még teljesen ismeretlen Jackman. A Xavier professzort alakító Patrick Stewart úgy emlékezett vissza, hogy találkozott egy "karcsú, kellemes külsejű, erős ausztrál akcentussal rendelkező fickóval", és hogy 20 perc beszélgetés után máris sikerült összemelegedniük egymással. "Mindenkit elbűvölt" - mondta Stewart a Varietynek.

Majdnem két évtizeddel később ez a karcsú ausztrál fazon egy több milliárd dolláros szuperhős-franchise elengedhetetlen része lett, s ez a karakter határozta meg leginkább a karrierjét.

Az X-Men – A kívülállók (2000) sikere ellenére, amikor három évvel később jött az X-Men 2 (2003), néhányan kétségbe vonták a döntését, hogy újra eljátssza a szerepet. "Sokan azt mondták: »Ez egy nagyon rossz ötlet, ez 18 hónap az életedből, és mire véget ér, újra valamilyen meghallgatáson lehetsz, mint mindenki más" – nyilatkozta Jackman 2013-ban. Persze nem lett igazuk, Hugh eddig kilenc filmben játszotta el Farkast, és jövőre érkezik a tizedik, a Deadpool 3, amelyben jó barátjával, Ryan Reynoldsszal ökörködik majd egy jót.

A romantikus hős

Még az X-Men előtt az ügynöke elküldte Hugh-t a Beépített szépség (2000) című vígjáték castingjára, arra a szerepre, amelyet végül Benjamin Bratt kapott meg. Jackman, akinek saját bevallása szerint a meghallgatások nem éppen az erősségei, úgy érezte, nem tud lépést tartani Sandra Bullockkal: „Szent szar! Ez a nő elképesztő! Iszonyatosan gyors. A nyomába sem érek" – gondolta magában.

Miután pedig Bratté lett a szerep, így nyilatkozott: „Megalázó, amikor az ügynököd azt mondja: »Nem akarom, hogy megkapd ezt a munkát, de te csak menj, és szerezd meg!«. Majd ezután nem a tiéd lesz..." Jackmannek így várnia kellett egy másik filmre, a 2001-es A csábítás elméletére, hogy az amerikai közönség előtt is megmutathassa a könnyedebb, romantikus oldalát, jelen esetben Ashley Judd, Marisa Tomei és Greg Kinnear oldalán. Sőt, ugyanebben az évben jött ki a Kate és Leopold is, ameiben a romantikus komédiák királynőjével, Meg Ryannel állt össze egy időutazó brit herceget alakítva, aki beleszeret a modern New Yorkban élő Megbe.

A közönség azonban nyilvánvalóvá tette a mozikasszáknál, hogy jobban bírja a keményebb Hugh-t, így a következő években érkeztek az újabb X-Men-darabok, na meg az olyan filmek, mint a Kardhal vagy a Van Helsing.

A zenés showman

A mozisikerek mellett Jackman persze másik nagy szerelmét, a zenés-táncos színházat sem hanyagolta, olyannyira nem, hogy Tony-díjat nyert a 2003-as The Boy from Oz című előadásban nyújtott alakításáért. A rajongók, akik addig csak Farkasként ismerték a színészt, hirtelen ledöbbentek a számukra teljesen új oldaláról: hogy énekelni és táncolni is remekül tud. Az előadás az év egyik átütő sikere volt a Broadwayn, és minden bizonnyal ennek köszönhette azt is, hogy a 2009-es Oscar-gála producerei őt kérték fel házigazdának, amit látványos musicalbetétek kíséretében tisztességgel be is töltött, többek között Anne Hathawayjel is volt egy pompás száma.

Egy valóra vált színészi álom

Hugh Jackman később már olyan rendezők keze alatt dolgozott, mint Woody Allen (Füles), Darren Aronofsky (A forrás), Christopher Nolan (A tökéletes trükk) vagy Baz Luhrmann (Ausztrália).

Ám egyikük sem tudta őt Oscar-jelöléshez hozzásegíteni, ehhez ugyanis természetesen egy musical kellett, méghozzá Jean Valjean szerepe a 2012-es A nyomorultakban.

"Hogy őszinte legyek, már régóta szerettem volna filmmusicalben szerepelni, de nem vártam, hogy erre a szerepre felkérjenek, nekem kellett cselekednem. És bizony határozottan ez volt a legagresszívabb szerephajkurászásom, amit valaha is csináltam” – magyarázta Jackman, aki nem tudta, hogy Tom Hooper rendező igazából a projekt elejétől fogva őt akarta Jean Valjeannak. „Színészként ez olyan lehetőség volt, amire iszonyatosan vágytam, mert ez az egész a jelenlétről szólt, arról, hogy ott legyünk a pillanatban” – lelkendezett Hugh. A nyomorultak végül kasszasiker lett, 442 millió dolláros bevételt hozott, valamint élete első (és eddig egyetlen) Oscar-jelölését is a legjobb férfi főszereplő kategóriájában. (Sokak szerint a 2013-as Fogságbanért is legalább egy nominációt kiérdemelt volna…)

Rossz bőrben

A színész 2015-ben sokkolta a rajongóit, amikor elárulta, hogy először 2013-ban kezelték őt bőrrákkal. "Mindig egy kicsit sokkoló, ha csak meghallom a »rák« szót" – nyilatkozta akkor a People magazinnak: „Ausztrál lévén ez egy nagyon gyakori dolog. Soha nem használtam naptejet, amikor felnőttem, így elsőszámú jelölt voltam rá" – magyarázta Jackman, akit azóta legalább ötször kezeltek az orrán. 2023 áprilisában a közösségi médiában megosztotta, hogy a legutóbbi biopszia eredményei mind negatívak lettek, miután elővigyázatosságból végeztek rajta vizsgálatokat, mivel az orvosa olyan tüneteket észlelt, amelyek akár a bazálsejtes karcinómákra utalhatnak.

Hugh persze azóta is előszeretettel hirdeti a nap elleni védekezés fontosságát: "Ne feledjétek, menjetek el vizsgálatra, és használjatok naptejet! Ne legyetek olyanok, mint én gyerekként! A naptej nagyon fontos!”

A legkedvesebb fickó Hollywoodban

Úgy tűnik, a Hugh Jackman kedvességéről szóló legendák igazak, ugyanis aki találkozott vele, egy rossz szót sem tud mondani róla. Amanda Seyfried, aki Cosette-et alakítja A nyomorultakban, elég szépen összefoglalta a színész szuperképességét. „Nem lehet rosszat szólni Hugh-ról. Ő nem is ember. Bármibe lefogadom, hogy valamiféle emberfeletti képességekkel rendelkezik, azon túl, hogy egyszerűen csak a legkedvesebb és legszelídebb lélek, akivel valaha találkoztam.”

Ám Laura Dern, aki a 2022-es A fiú című filmjében szerepelt együtt Jackmannel, sem tudott mást mondani: „Ő a legkedvesebb ember, akit valaha láttam.” Liev Schreiberrel a Kate és Leopoldban játszott együtt 22 éve, ő a következőket tette hozzá: „Szerintem ő tényleg hisz abban, hogy jónak és kedvesnek kell lennünk egymáshoz.”

Hugh maga minderről pedig szerényen csak annyit mondott: „Nálam ez a kapcsolatteremtés módja. Talán az emberek ezt kedvesnek tartják, pedig csak egy normális fickó vagyok.”

Nos, ez a normális fickó szerencsére továbbra sem áll le: a Deadpool 3 után ugyanis egy Pál apostol életéről szóló filmre készül, valamint egy ausztrál minisorzatra az „Ausztrália-branccsal”, azaz Nicole Kidmannel és Baz Luhramnnel…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk