A tavalyi év egy rossz vicc volt, amiből többet is ki lehetett volna hozni – Megnéztük a 2020: Legyen már vége című filmet
- Miről akartok dumálni? Mire is kell ez?
- Ez egy visszatekintés az évre. Újraéljük a 2020-as eseményeket.
- És mégis mi a faszért akartok ilyesmit csinálni?!
Ez a párbeszéd a kamu-dokumentumfilm kamukészítői és Dash Bracket (Samuel L. Jakson), a New Yorkerly(!) Times újságírója között zajlik le a 2020: Legyen már vége (eredetiben: Death to 2020, azaz Halál 2020-ra) című netflixes ál-doku nyitójelenetében. Ezzel rögtön meg is kapjuk a film kulcsmondatát, amin mindjárt el is gondolkodhatunk: nem inkább elfelejteni akarnánk az ausztrál erdőtüzeket, az Amerikát felkavaró erőszakos tüntetéseket, majd a történelem két leginkompetensebb elnökjelöltjének küzdelmét – a mindent elsöprő és felforgató koronavírusról már nem is beszélve?
Ezek után csak akkor lenne érdemes nekimenni az egésznek, ha a készítők tényleg őszintén rá akarnának cáfolni karakterük felvetésére, és bebizonyítanák, hogy igenis van létjogosultsága egy szatirikus filmnek „minden idők legfurcsább évéről”. (Abba most ne menjünk bele, hogy ennek a mondatnak, a történelem ismeretében, mennyi a valóságalapja.) Azonban ahogy a klasszikus is mondja:
A filmet a Black Mirror című méltán híres sorozat két brit alkotója, Charlie Brooker és Annabel Jones készítette, ami elvileg lehetne garancia a sikerre, de az alkotás kicsit olyan, mintha több ember amúgy jópofa kisfilmjeinek összevágása lenne - amit idő hiányában már nem tudtak egy koherens egésszé összecsiszolni. Ezért remek ötletek és félmondatok keverednek borzalmasan blőd poénokkal, hangosan röhögős képeket követnek többször ismételt, fásult beszólások.

Közhely, hogy a valóság manapság olyan kacifántokat produkál, hogy a Family Guy, a South Park, a Black Mirror vagy bármelyik random amerikai late night-show alkotói letehetnék a lantot. Így érdekes, hogy valaki épp most kezd bele egy valóságelemző áldokumentum-szatírába – és ha már belekezd, nem próbál meg különösebben egyedi látásmódot adni a történésekhez.
Ezzel önmagával még nem is lenne akkora baj, de mint említettem (és még fogom), az összefésülés folyamatát sajnos megspórolták az alkotók.
Amiben nagyon erős az alkotás, az a szereplőválogatás: közhely, hogy Samuel L. Jackson nem tud hibázni (itt sem teszi), de minden más szereplő is remekül hozza a figurát, legyen szó fiatal, naiv tudósról, a világ tudományosan bizonyítottan legátlagosabb nőjéről, egy kőbuta, rasszista, összeesküvéselmélet-hívő amerikai futballistafeleségről (aki nyilván öndefiníció szerint nem is rasszista, és természetesen ő csak nyitott szemmel jár az internet világában...), a Z generáció megtestesítőjéről, a minden percben mindent streamelő és lereagáló youtuberről, vagy a saját, föld alatti bázisán élő millárdos tech-gururól.
Lisa Kudrow és Hugh Grant is remekül hozza figuráját: előbbi egy teljesen gátlástalanul opportunista politikai tanácsadó-félét, míg utóbbi egy öreg, konzervatív brit professzort alakít – a szerep kedvéért egyébként át is esett egy, Friderikusz Sándor időutazós műsorához hasonló öregítésen. A probléma azonban ott leledzik, hogy hiába zseniálisak a színészek, ha nem mindig jók, és pláne nem következetesek a karakterek.

És itt újra elérkezünk (megpróbálom megígérni, hogy utoljára) a film összeszedetlenségéhez: a teljesen túltolt idiotizmus és a finom, szatirikus utalásokban élő fanyar humor is kiváló eszköze volna a 2020-as év görbe tükrének, de a kettő folyamatos, kissé koncepció nélküli váltogatása kényelmetlen érzést hagy a nézőben.
Az sem tesz jót a filmnek, hogy félútig meglehetősen bátran gázolnak bele a szereplőkbe és át minden határon, a Black Lives Matter-tüntetések bemutatásánál viszont nagyon hirtelen nyomnak satuféket a cinizmuson, és tekerik feljebb a pc-adagolót, nem tesznek komoly kísérletet arra, hogy akár az ízlésesség határán belül maradva bemutassák a mozgalom és a köré épülő események visszásságait. Cserébe viszont a színesbőrű, agresszív pszichológusnő karaktere meglehetősen sztereotipra sikerült, még ha kíméletlen őszinteségével valóban szórakoztató figura.
2020-ról tehát nem sikerült eget rengetően vicces szatírát csinálnia a netflixes készítőgárdának, és bár méltányolandó az igyekezet és a számos tényleg ütős poén, azért ne mentsük fel őket annyival, hogy az ilyen valóságot nehéz überelni a humor eszközével. Mert szembe találjuk magunkat egy közel tökéletes megoldással, ráadásul szintén a kamu-dokumentumfilm műfajából. Ez az év ugyanis a megszokottakhoz képest annyival bizarrabb volt, hogy valamivel korábban még Sacha Baron Cohen is úgy döntött, hogy fogadalmával ellentétben leporolja Borat-bajszát, és tükröt tart elénk.

Lebeszélni senkit nem fogunk a 2020: Legyen már vége megnézéséről, de „ha csak egy dolgot” a témában, az inkább legyen Borat visszatérése. Ezt az alkotást pedig tegyük el a korszak szülötteinek, mert arra kétségtelenül tökéletes, hogy megmutassa, milyen bizarr időket éltünk az évezred harmadik tíz évének kezdetén. (Legyen annyi elég, hogy kritikám azért csúszott néhány napot, mert hosszúra nyúlt ügyeletben kellett tájékoztatnom a becses olvasókat arról, hogy egy szarvval felszerelt vikingsisakos, szőrmekabátos, amúgy félmeztelen, kifestett férfi és számos, hasonszőrű társa verte szét a demokrácia egyik szimbólumának tekinthető washingtoni Capitolium épületét – a 2020-film egyik főszereplőjének biztatása mellett...)