A Kennedy-gyilkosságtól Nixon lebuktatásáig: a legjobb filmek a politikáról
Az elnök emberei (1976)
Most nem az azonos című, szintén remek sorozatról van szó, hanem Alan J. Pakula 1976-os klasszikusáról, ami a Watergate-botrányt kirobbantó két amerikai újságíró, Carl Bernstein és Bob Woodward a Nixon lebuktatását előkészítő, állhatatos oknyomozásának történetét meséli el. A film annak ellenére végtelenül izgalmas, hogy rengeteget beszélnek, gépelnek és telefonálnak benne, ugyanis megmutatja, milyen az, amikor egy mindenre elszánt kisember - itt: két újságíró - az igazságérzetével felfegyverkezve megváltoztatja a történelmet. Ráadásul Redford és Hoffman játékát is öröm nézni.
A hullám (2008)
Egy autokrácia-kurzussal kezdődik minden, egy gimiben: egy tanár modellezni akarja a gyerekeknek az ilyen típusú államok működését, aztán törvényszerűen elszabadul a pokol. Ez az a film, amit minden középiskolásnak látnia kellene, ha ténylegesen közelebb szeretnénk hozni ehhez a generációhoz a tömegpszichózis és a diktatórikus rendszer működési mechanizmusát. A hullám hidegzuhanyként érhet, arcul csap, és ráébreszt: az emberiség nagy történelmi traumáit azért kell az alapoktól megérteni, mert az ember természeténél fogva képes lelkiismeret nélkül újra létrehozni a tragédiát.
A diktátor (1940)
Azért azt ismerjük el, Chaplin elég laza és vakmerő volt, hogy 1940-ben, a második világháború elején csinált egy filmes paródiát Hitlerről. Bizony, az áthallások nem túl visszafogottak, a párhuzamok pedig nem finomak és elkendőzhetők: főhőse egy zsidó borbély és egy megalomán diktátor, aki szíve szerint az egész Földet a magáénak tudná, ráadásul a neve Adenoid Hynkel. Hitler egyébként betiltotta a filmet egész Németországban, valamint minden nácik által elfoglalt országban, ugyanakkor annyira azért kíváncsi volt, hogy hozatott magának egy kópiát belőle. A történészek szerint kétszer is levetíttette magának, de azt nem tudni, hogy reagált rá. "Bármit megadnék, csak hogy tudjam, mit gondolt róla" - mondta erről Chaplin.
Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (1964)
Stanley Kubrick a hidegháború idején készítette ezt a zseniális szatírát, vagyis akkor, amikor az emberiség először gondolkodott el az atomháború veszélyeiről. Az atombombától való paranoid nyugati rettegés szatírájában Peter Sellers mesterien csapong a különböző szerepek között - ráadásul fekete-fehérben. Egy amerikai légitámaszpont vezetője mániákus félelmében azt hiszi, hogy a kommunisták Amerika elpusztítására készülnek, ezért elindítja bombázóit a Szovjetunió ellen. És ez még csak a kezdete annak az őrült eseménysorozatnak, melybe Kubrick taszítja szereplőit.
Frost/Nixon (2007)
A Watergate-botránnyal és a Nixon-érával kapcsolatban rendszerint az evidens - és tényleg nagyszerű - filmeket szokás emlegetni, mint a Nixon vagy Az elnök emberei. Van ugyanakkor egy film, ami sokkal kisebb hűhóval került moziforgalmazásra, pedig fantasztikus rendezői, írói és színészi teljesítmény áll mögötte, amit többek között az is jelez, hogy 5 Oscar-jelölést is kapott. A direktort, Ron Howardot is inkább a Da Vinci-kód és a többi Dan Brown-adaptáció miatt ismeri a nagyközönség, pedig a drámának is nagy mestere. A film egy súlyos találkozás történetét meséli el: az exelnök Richard Nixon 1977-ben ült le egy kiválasztott újságíróval, David Frosttal, hogy kamerák előtt adjon interjút a három évvel azelőtti botrányról.
A Pentagon titkai (2017)
Az ilyen "pentagonos", igaz történeten alapuló filmek mindig megmozgatják az ember fantáziáját, különösen, ha egy bizonyos Steven Spielberg rendezte valamelyiket. A nagy mesélőmester két éve megint bebizonyította, hogy fantasztikusan ért az atmoszférateremtéshez, egy kor megidézéséhez és ahhoz, hogy a világ legnagyobb színészeiből is kihozza a maximumot. Esestünkben Tom Hanksből és Meryl Streepből, akik egy laptulajdonos (Streep) és egy főszerkesztő (Hanks) bőrébe bújtak, s figuráik 1971-ben a Legfelsőbb Bíróságig fordulnak, hogy nyilvánosságra kerülhessenek a háború értelmetlenségét leleplező Pentagon-iratok.
Jó estét, jó szerencsét!
Emlékszem, élőben néztem azt az Oscar-gálát, amiben George Clooney átvehette élete első aranyszobrát a Sirianában nyújtott alakításáért a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Azt mondta elegáns iróniával - ez volt az első mondata -, hogy akkor most majd biztos nem kap a rendezésért, és mint kiderült, helyesen jósolta. És noha a Siriana is itt állhatna a listán, mi mégis Clooney első rendezésére szavaztunk, ami meglepően szuggesztív mozi. Fekete-fehér, illik a korhoz, amit ábrázol: az ötvenes évek Amerikájához, ahol és amikor a televízió épp kezd családtag lenni az otthonokban, a McCarthy-éra kommunistaellenes, paranoid szele pedig kellemesen lengi be a nappalikat. Vannak azonban olyan újságírók - és közéjük tartozik a főszereplő Edward R. Murrow (David Strathairn), a CBS esti programjának műsorvezetője, akik bátran állnak ki az igazság és az ártatlanok mellett. Murrow nem hagy annyiban egy furcsa elbocsátási ügyet és élő adásban hozza kapcsolatba McCarthy boszorkányüldözásével.
Szerelem a Fehér Házban (1995)
Ha politika, akkor sok beszéd, ha sok beszéd - akkor Aaron Sorkin. Az amerikai film egyik legnagyszerűbb forgatókönyírójának tollából a kilencvenes években csak úgy ömlöttek az olyan virtuóz dialógok, melyekkel tele van ez a film. A Szerelem a Fehér házban egyébként azért is nagyon egyedi mozi, mert egy ritkaságszámba menő műfajban brillírozik, ami a politikai romantikus vígjáték. Az elnök (Michael Douglas) és a zöld aktivista (Annette Bening) kapcsolatának szárba szökkenése azért nem nyálas, hiába igazi tündérmesei sztori, mert a két színész remekel, a sztori fordulatos, a vígjátéki oldal pedig tűpontos. Az már csak hab a tortán, hogy könnyed, de őszinte véleményt is formál a film a politikai erőviszonyokról, döntésmechanizmusok hátteréről, és arról, hogy az elnök is ember, még ha tökéletesen vasalt rajta minden, akkor is.
JFK (1991)
Oliver Stone egy igazi vagány csávó, és különösen olyankor az, amikor az amerikai történelem olyan érzékeny és kriminális pillanatait dolgozta fel, mint ebben az esetben a Kennedy-gyilkosság, vagy a vietnami háború (A szakasz, Született július 4-én) vagy éppen a Watergate-botrány. Stone nem spórol a kőkemény összeesküvés-elméletekkel és nem fél rámutatni a lehetséges felelősökre és okokra. Nem véletlenül máig a JFK a legismertebb filmje, ami legjobb vágás és a legjobb fényképezés kategóriájában elnyerte az Oscar-díjat is.
A bukás - Hitler utolsó napjai (2004)
Idén februárban hunyt el Bruno Ganz, aki Hitler szerepében élete egyik legnagyobb alakítását nyújtotta ebben a döbbenetesen drámai és realista filmben. A bukás azt mutatja be, amire a címe utal: a diktátor és kártyavára összeomlását, a gépezet leállását. Nehéz végignézni ezt a filmet, nemcsak azért, mert nem nagyon van benne olyan főhős, akivel azonosulni tudnánk, hanem azért is, mert jól tudjuk, Hitler magával rántotta a környezetét is - a legutolsó pillanatban is. Óráról órára követi a film az eseményeket, mi pedig letaglózva nézzük, milyen mélységekig képes eljutni egy ember, és eljuttatni másokat.
