Magyar borért és nőért rajongott Beethoven, de egyikben sem volt köszönet
Ludwig van Beethoven (1770-1827), a világ egyik legnagyobb zeneszerzője imádta a magyar borokat, egészen pontosan a sashegyit, pedig hazájában is akadt bőven választék a Rajna-menti vidéken.
Erről a szenvedélyéről jóbarátja, Brunszvik Ferenc gróf tehetett, hiszen ő küldözgette neki rendszeresen a kóstolókat, nem csoda, ha rákapott az ízére. Alkohol-preferenciáiról levelezései és kortársak megemlékezései egyaránt árulkodnak. Ilyen lelkesen reagált a zeneszerző, miután megkapta a várt szállítmányt:
A magyar bor-fanatikus Beethovenről beszámolt a Budai Krónika is, amely – az első Magyarországon nyomtatott könyvként – az akkori hírforrások ősatyjának számított.
A zeneszerző nemcsak akkor itta a sashegyi nektárt, amikor Magyarországon vendégeskedett barátja-mecénása martonvásári kastélyában, hanem kedvenc bécsi éttermében is elérte, hogy kapható legyen. Bár nem lehetett nehéz dolga rávenni a tulajt, hogy budai borral egészítse ki a repertoárt, hiszen a vendéglős Jahn Ignác magyar származású volt, aki örült annak is, hogy forgalmassá tette a helyet a híres törzsvendég pityókás zenélése. Amikor Jahn nyitott egy másik egységet, már sokan szándékosan rossz hírét vitték a magyar bornak, mivel kiszorította az elegáns osztrák borokat. Ám nem volt egyszerű dolguk az ellenhangoknak: gyakorlatilag csak Beethoven halálával sikerült eltüntetni az osztrák földről a sashegyi itókát.
Budán a 18-19. században a legfontosabb mezőgazdasági munka a szőlőművelés volt, Magyarországon akkoriban nem is akadt máshol ekkora szőlőterület. Az odatelepülő rácok hozták magukkal a kékszőlőt, amely igen jól érezte magát a budai hegyvidéken – akárcsak az, aki a párlatot megitta. A 19. században a főváros teljes bortermelése majdnem kétmillió liter volt, és több külföldi ország rendelt belőle rendszeresen. Egy évtizeddel később azonban a filoxéra nevű szőlőtetű tönkretette az egész szőlőbirodalmat. Krúdy Gyula már csak az emlékét vetette papírra a sashegyi vörösnek.
Beethoven barátja leánytestvéreit, Brunszvik Terézt és Jozefint tanította egy ideig zongorázni. Terézzel bensőséges viszonyt ápolt, sokat leveleztek. Beethoven tisztelte a leány tehetségét (ne feledjük, hogy ő volt az első magyarországi óvodák megalapítója is), amiatt pedig felettébb hálás volt, hogy Teréz ismertette meg a magyar nagyközönséggel a műveit. Neki ajánlotta az Op. 78 Fisz-dúr szonátáját.
(a zenetörténészek szerint a cím és dátum nélküli, Halhatatlan kedveshez című romantikus irománya is ezek közé tartozik), melyek nem maradtak reakció nélkül, sőt, gyakran találkozgattak. A rossznyelvek szerint született a viszonyból egy leánygyermek is. A heves szerelmi levelezést azonban nem követhette házasság, méghozzá a vagyoni és rangbeli különbségük miatt. Jozefin végül ismét máshoz ment férjhez, és szült újabb három gyereket. Ez mélyen elkeserítette Beethovent, aki soha nem nősült meg.
A fenti históriákat máig őrzi Sas-hegyen az ott tornyosuló Beethoven-szikla. Ennek az a története, hogy Brunszvik Teréz éppen arra sétált kísérőjével, aki meglátva a kiálló kődarab sajátos sziluettjét, felkiáltott: „Jé, ez pont olyan, mint Ludwig!”
Beethoven bormániájáról tanúskodik az is, hogy már megsüketült, amikor az alábbi ars poeticát fogalmazta meg:
Sajnos a tehetséges zeneszerző alkoholizmusa okozta korai vesztét: eleve sokáig szenvedett a mindennapos ivászat testi hatásaitól: hasnyálmirigy- és májproblémák, migrén, hasi fájdalmak gyötörték a hallásproblémája mellett. Beethoven 56 évesen hunyt el ólommérgezésben, ahogyan pár éve kiderült a hajából és csontjából vett mintákból. Ennek magyarázata, hogy eleve ólomkristály poharakból ivott, de a gyenge minőségű borok akkoriban ólom-oxidot is bőven tartalmaztak, hogy feljavítsák és lágyítsák az üveg tartalmát. A zeneszerző pedig minden áldott nap gondoskodott arról, hogy túladagolja magát ebből a gyilkos vegyületből.
