„Tizenötször megerőszakoltak, és észre sem vettem” – Apánk címen készült dokumentumfilm a meddőségi orvosról, aki maga ejtette teherbe a hozzá fordulókat
Mi lenne, ha kiderülne: valójában egy öntörvényű orvos titkos gyerekei vagyunk?
Vajon hogy érintene bennünket, ha kiderülne: akit az apánknak hittünk, az valójában nem is az apánk? És ha emellé még azt is megtudnánk, hogy egy öntörvényű orvos gyermekei vagyunk, aki az anyánk beleegyezése nélkül termékenyítette meg őt? Már a kérdésfelvetés is hátborzongató. Pedig éppen ilyen helyzetben találta magát egy indianapolisi nő – és ahogy kutatni kezdett, rádöbbent, hogy ezzel távolról sincs egyedül. Az ő és féltestvérei történetét mutatja be az Apánk, a Netflix új dokumentumfimje, amely fokozatosan tárja fel a lesújtó tényeket.
Dr. Donald Cline, az indianapolisi meddőségi szakorvos sikeres és elismert szakembernek számított. Praxisában nők százait segítette gyermekáldáshoz – ám arra csak néhány éve derült fény, hogy ehhez a saját spermáját használta fel. Még olyan esetekben is, amikor nem donortól, hanem az adott asszony férjétől származó mintát kellett volna beültetnie.
De mégis mi visz rá valakit, hogy kéretlenül osztogassa a saját örökítőanyagát? Talán – akárcsak a legtöbb bűncselekmény esetében – az elkövető motivációja nem is olyan fontos, mint hogy a tettével mit okoz az áldozatainak. Jelen esetben a nőknek, akik tudtukon kívül az ő gyermekeit hordták ki. Na meg a gyerekeknek, akik csak felnőtt fejjel, különböző véletlenek folytán szembesültek vele, valójában ki is az apjuk.
„Ez a saját kísérlete volt, valamiféle beteges játék” – mondja Jacoba Ballard, aki szőke hajával és kék szemével mindig is elütött a testvéreitől. A nő felnőtt fejjel tudta meg, hogy egy spermadonor gyermeke. Ezután regisztrált egy DNS-tesztre, hogy utána az online adatbázisban próbálja felkeresni a féltestvéreit.
Egy donor spermáját a szabályzat szerint legfeljebb háromszor vehetik igénybe – Jacoba ezért érhető mód megdöbbent, hogy a rendszerben két fő helyett nem kevesebb, mint hét egyezés szerepel.
A nő ezután megszállottan keresni kereste a további féltestvéreit, és azt is, ki lehet a biológiai apja. A szálak pedig – így talán már nem is meglepetés – a derék doktorhoz vezettek, akit annyi anya áldott, amiért segített nekik a babát összehozni. De vajon összesen hány alkalommal „nyúlt a zsebébe” a hozzávalókért?
Vajon hihetünk Cline-nak, aki azt állítja, csak elvétve használta a saját spermáját, és legfeljebb, de tényleg a legdurvább esetben is csak tíz testvér szaladgál Indiana-szerte? Hányan lehetnek valójában?
Anyád méhében már ismertelek
A dokumentumfilm fokozatosan fejti fel az igazságot. Maradjunk annyiban: hatásos eszköz, hogy a film során egy számláló mutatja a felbukkanó féltestvérek mennyiségét.
„Amikor kiderül, hogy nem az vagy, akinek hitted magad, az mindent tönkretesz. És a végén már azt sem tudod, ki vagy” – foglalja össze egyikük, hogy élte meg a történteket, míg egy megtermékenyített anya még szélsőségesebben fogalmaz: „Tizenötször megerőszakoltak, és észre sem vettem.”
Ám Cline „munkásságának” vannak egyéb hátrányai is. Például, hogy ha ennyi rokon él ugyanazon a területen, az a veszély is felmerül, hogy egymással kezdenek viszonyt vagy kötnek házasságot. Arról nem is beszélve, hogy a donor egészségi állapotára szigorú szabályok vonatkoznak, amelyeknek Cline távolról sem tudott volna megfelelni.
És ha mindez még nem lenne elég nyomasztó, megtudjuk azt is: jó eséllyel fanatikusról van szó, akit nem valami perverzió, de még csak nem is a saját génjei továbbvitele motivált. Ahogy egy gyermeke mondja, nem véletlen, hogy ő és testvérei mind fehér, szőke, kék szemű emberek. A rendkívül vallásos doktor pedig előszeretettel idézi Jeremiást: "Mielőtt megalkottalak, anyád méhében már ismertelek.”
Közösségének oszlopos tagja
Mindezek fényében logikus, hogy Cline foggal-körömmel tiltakozott az igazság nyilvánosságra hozatala ellen. Nem egy testvér lett "rejtélyes" zaklató telefonok, vagy épp hackertámadás áldozata.
Annál elképesztőbb azonban, hogy nem számíthattak az amerikai igazságszolgáltatásra sem: a rendőrségen azzal hajtották el őket, hogy jogilag nem történt nemi erőszak, hiszen az anyák beleegyezésével hajtották végre az inszeminációt.
Cline-t végül egyedül az igazságügyi eljárás akadályoztatásának vádjával állították bíróság elé, ahol mindössze egy év felfüggesztettet és 500 dolláros büntetést szabtak ki rá. A testvérek pedig el sem mondhatták a sérelmeiket, mivel – Cline ügyvédjének tiltakozása szerint, amelynek a bíró helyt adott – azok nem tartoztak a tárgyhoz.
Az orvos mellett többen a végsőkig kiálltak, mondván, Cline rendkívül jó ember, közösségének oszlopos tagja, ráadásul a helyi felekezet elismert tagja. Az előkerülő testvérek száma viszont azóta is növekszik, és ami még sokkolóbb, azóta további 44 orvosról derült ki, hogy esetenként a saját spermáját ültette a betegeibe.
Lucie Jourdan dokumentumfilmje olyan, akárcsak a történet: sötét, végig baljós hangulatú és száz százalékosan hiteles, amit a bevágott hangfelvételek és műsorrészletek is igazolnak. A rendezőnő számára ez nem új terep, hiszen korábban a Taken at Birth című dokusorozatban tárta fel a csecsemőkkel kereskedő Dr. Hicks történetét. És ahogyan akkor, most is felületet ad azoknak, akiket egy orvosi diplomás pszichopata jóvátehetetlenül megkárosított.
Vajon hogy érintene bennünket, ha kiderülne: akit az apánknak hittünk, az valójában nem is az apánk? És ha emellé még azt is megtudnánk, hogy egy öntörvényű orvos gyermekei vagyunk, aki az anyánk beleegyezése nélkül termékenyítette meg őt? Már a kérdésfelvetés is hátborzongató. Pedig éppen ilyen helyzetben találta magát egy indianapolisi nő – és ahogy kutatni kezdett, rádöbbent, hogy ezzel távolról sincs egyedül. Az ő és féltestvérei történetét mutatja be az Apánk, a Netflix új dokumentumfimje, amely fokozatosan tárja fel a lesújtó tényeket.
Dr. Donald Cline, az indianapolisi meddőségi szakorvos sikeres és elismert szakembernek számított. Praxisában nők százait segítette gyermekáldáshoz – ám arra csak néhány éve derült fény, hogy ehhez a saját spermáját használta fel. Még olyan esetekben is, amikor nem donortól, hanem az adott asszony férjétől származó mintát kellett volna beültetnie.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.
2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.
A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.
Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.
Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.
1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.
Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.
Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.
2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.
Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.
A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.
Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.
A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.
A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.
Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd
végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.
A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.
Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.
Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.
A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.
Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.
„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”
Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.
Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.
Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.
Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.
Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.
A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.
Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.
Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.
Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.
Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…
Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.
Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.
Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.
A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.
Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.
Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.
Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.
Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.
Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
