Régen az urak még szolgálóikkal is osztoztak a fekhelyen, de volt, amikor meg a férj nem aludhatott a feleségével egy ágyban
Volt idő, amikor az egész család egy ágyban aludt, sőt gyakran a vendégekkel és szolgálókkal is osztoztunk a fekhelyen. Utána jártunk, honnan ered az együtt alvás szokása, milyen praktikus okai voltak, illetve melyik volt az a korszak, amikor viszont még a házastársak is külön ágyba költöztek.

Kezdetben egy halom levél és a barlang padlója szolgált ágyként, őseink pedig összebújva aludtak büdösen, hortyogva, de legalább nem fáztak és biztonságban érezhették magukat. A központi fűtés- és a riasztórendszerek kora előtt egyszerűen így volt a legpraktikusabb.
Különös, hogy bár az embereknek mindig is szükségük volt alvásra, az ágy mint bútordarab meglepően új keletű dolog.
Feltaláltuk a kereket, háziasítottuk az állatokat, birodalmakat építettünk, a legtöbb ember számára azonban hosszú ideig a kemény, hideg talaj szolgált ágyként. A középkori Európában a nagyobb házak népe általában a nagyteremben gyűlt össze, és takarókra köpenyekre fekve töltötték az éjszakát.

A szerencsésebbek maximum szénával tömött zsákokat használhattak matracként.
Az ágyak a 15. században kezdték elnyerni a mai formájukat, de természetesen eleinte ez is csak a gazdagok kiváltsága volt. Az ágykeret fából készült, került bele matrac, takaró és párna is. A leggazdagabbak pedig tovább fokozták a kényelmet hatalmas ágykeretből kiemelkedő baldachinokkal, kárpitokkal és függönyökkel.

Gyakran az ágy volt az otthonok legdrágább bútora, ezért kevesen voltak, akik többet is megengedhettek belőle. Ebből adódóan rendszerint az egész család egy ágyban aludt.
Az akkori emberek számára egyébként ez nem okozott különösebb diszkomfort érzést, hiszen számukra teljesen természetes volt. Egy idő után viszont kialakultak az együtt alvás szabályai: a nagy családokban mindenkinek megvolt a maga helye az ágyban neme és életkora szerint.
A közös alvás nem csak a szűk családra korlátozódott. Nem volt ritka hogy utazás során idegen útitársak osztoztak a fekhelyen.
A hölgyek időnként szolgálólányaikkal háltak, hogy azok megvédjék őket a nem kívánatos éjszakai férfi látogatóktól.
Illetve sok szolgáló aludt gazdája ágyának lábánál - függetlenül attól, hogy mi zajlott éppen az ágyban.

Akkoriban még nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget a privát szférának. Az urak családtagjaik, szolgáik és állataik jelenlétében aludtak, ettek és intézték mindennapos dolgaikat.
Az ágy ugyanakkor elég intim volt ahhoz, hogy testvérek suttogjanak titkokat egymás fülébe, illetve, hogy a férj és feleség őszintén beszélgessenek. Az ágy egy olyan hely volt, ahol a nők egy kicsit egyenjogúak lehettek az amúgy teljesen patriarchális társadalomban.
Az ágy megosztásának volt egy másik előnye is: lehetőséget biztosított arra, hogy a hálótársak áthágjanak egyéb társadalmi normákat is. Gyakori volt, hogy a szolgák együtt alvásából zabigyerekek születtek, illetve olykor az ágyat megosztó férfi szolgák is folytattak szexuális viszonyt.
Az urak és szolgálóik között kialakuló szeretői viszonyokat is megkönnyítette a közös ágy.
Hogy ki vetett véget a közösségi alvásnak? Természetesen a viktoriánusok.
A viktoriánus otthonokban az urak és szolgáik élettere már jobban elkülönült. Sőt minden családtag külön szobát kapott, ami a feleség és a férj esetében külön ágyat is jelentett. A viktoriánus korban a közös alvást erkölcstelennek tartották, ez a nézet pedig elterjedt az alsóbb társadalmi osztályokban is.

A viktoriánusoknak erkölcstelenség mellett egy másik jó okuk is volt arra, hogy külön ágyba költözzenek: a betegségek.
A 19. század közepén úgy vélték, a betegségek spontán keletkeznek a piszkos víztől és levegőtől, illetve az alvó testek kipárolgásaitól. És hát ki akart volna úgy ébredni, hogy megfertőzték a hálótársából áradó méreganyagok?
A külön ágyak hozzájárultak ahhoz is, hogy kialakuljon a nők házasságon belüli autonómiája. Korábban a közös ágyban bármikor elérhetőek voltak férjük számára. A 19. század végétől viszont az ágyak közti távolság a szexuális viszonyokban is új felállást eredményezett. Már nem lehetett a közös takaró alatt elintézni a dolgot, hanem valamiféle tudatos megegyezésre is szükség volt ahhoz, hogy egy ágyba kerüljenek.
A különálló ágyak trendjének aztán a második világháború utáni időszak vetett véget. A házastársak ismét vágyni kezdtek arra, hogy közelebb érezzék magukat egymáshoz. A közös alvás azóta is divat, de általában csakis a párok között. Mindenki más külön ágyban alszik.
.
Forrás: Atlas Obscura
Képek: Pinterest