KULT

Nem halott ember - ezért várjuk vissza Johnny Deppet

Gilbert Grape-től Jack Sparrowig összegyűjtöttük, hogy a pár évre elfelejtett színész milyen csodás alakításokra képes.


A háromszoros Oscar-jelölt színész eddig kétszer volt a csúcson, és mindig visszamászik, drukkolunk neki, hogy megint sikerüljön. Pályája legemlékezetesebb filmjeit első körben a kilencvenes években készítette, majd jött a Sweeney Todd, majd persze Jack Sparrow, akivel vagányul visszakanyarodott a kultikus státuszhoz. Ezeket a filmeket és a bennük nyújtott alakításait szeretjük nagyon tőle:

Arizónai álmodozók

Emir Kusturica 1993-as amerikai filmjében, melynek csodaszép zenéjét máig nosztalgiával hallgatom, a színész egy New York-i srácot alakít, aki Arizónába megy. Itt aztán Kusturica végtelen alkotói fantáziájának hála olyan dolgok történnek vele, amelyek elvezetik a vágyott szabadsághoz, és egy olyan álomvilágba kerül, ami után már nem lesz többé ugyanaz az élete. Depp az ebben az időszakban készült filmjeiben gyakran keltett életre rezonőr, megfigyelő pozíciójú, akár naiv figurákat, akik sorszerűen találkoznak a nagybetűs élettel, amiben minden más, mint ahogy eltervezzük.

Ollókezű Edward

Sokáig a színész egyik legmarkánsabb alakításaként emlegették ezt a modern közegbe helyezett tündérmesét, ami egyébként a szerelmet is elhozta számára az életben a másik főszereplő, Winona Ryder személyében. Ollókezű Edward magányos, szerencsétlen, hatalmas szívű figura, akit a valós élettel, meg a szerelemmel - az élet ismételte a művészetet - egy fiatal, nyílt szívű lány ismertet meg, és innentől nincs megállás a komoly drámák, húsig hatoló sztori felé. Tim Burton rendező sokszor mesél metaforákban az élet fájdalmasságáról és egyszerre szépségéről, meg arról, hogy milyen az, amikor valakit egy másik univerzumba repít valami, és egy különleges tudás birtokába kerül, lásd az Alíz Csodaországbant, vagy az apa-fiú kapcsolatot allegóriaként elmesélő Nagy halat. Depp Ollókezűként mindent megmutathatott, amit csak lehetett egy egyszeri és megismételhetetlen karakter színeiben.

Sweeney Todd

2007. Ismét Tim Burton, akinek közben épp beborult a világképe, és ezt tükrözi ez a fantasztikusan sötét vizualitású és atmoszférájú mozi (art direction kategóriában Oscar-díjat is nyert). Musical, a legjavából, de inkább művészfilm, mint szigorú zsánerdarab, annak a parabolája, hogy milyen könnyen süllyedhet le valaki a véres bosszú szintjére, ha elhatalmatalmasodik rajta a szenvedély fekete arca. Johnyy Depp itt a Fleet Street-i, az akkori Burtonhöz hasonlóan elborult elméjű borbélyt játssza, aki nem átall nyakakat vagdosni, de mindezt eltorzult igazságérzete és önbíráskodó bosszúja jegyében teszi, hiszen korábban jogtalanul börtönözték be felesége meggyilkolásáért. A gyászból nem gyógyult sorozatgyilkost hátborzongatóan jeleníti meg Depp, és mutatja meg komoran sötét színeit.

A Karib-tenger kalózai - A Fekete Gyöngy átka

A színész Jack Sparrow kapitány megformálásával lett giga-világsztár, akinek mára mindenki tudja a nevét. A film minden generációhoz elért, és az ő alakítása tette feledhetetlenné. Pedig igazából mindössze annyit csinált, hogy saját maga karikatúráját hozta létre egy kalózjelmezben, ettől érezzük annyira hitelesnek: önmagából húzta elő Sparrowt. A film hihetetlen sikere megbélyegezte a színész sorsát, a világ mindenképpen akart Jack Sparrow-ból még többet látni. Erre Depp sem mondott nemet, ám a negyedik részben sajnos már egyértelműen lehetett érezni a színész fáradt hozzáállását a karakterhez. Egyelőre nem tudni, a következő részben szerepel-e, pletykálják, hogy igen, sőt, lehet saját Jack Sparrow-sorozata is a Disney-nél.

Gilbert Grape

Személy szerint az egyik kedvenc filmem, és Johnny Depp egyik legszebb filmje még sok leget tartogat. Lasse Hallström visszafogott, indie-hangulatú mozijában Depp a címszereplő kisvárosi fiatal férfit alakítja, aki sokszorosan terhelt: miközben dolgozik, hogy a családja megélhetését biztosítsa, kábé szétszakad: egyszerre kell gondoskodnia félelmetesen elhízott, mozgásképtelen édesanyjáról és fogyatékos öccséről (ez  Leonardo DiCaprio egyik legnagyszerűbb alakítása). Aztán megjelenik Juliette Lewis, és Gilbert rájön, hogy neki is jár, hogy boldog legyen. Depp ebben a filmjében a legsebezhetőbb, legemberibb és épp ezért a talán legszerethetőbb is.

Halott ember

Jim Jarmush 1995-ös remekművét is nehéz lenne elképzelni Depp nélkül, az arca nélkül, ami beleég a retinánkba a film atmoszférájával együtt. A Cannes-i Filfesztiválon versenyzett a film, mely Jarmush egyik legemlékezetesebb alkotása máig. William Blake (Depp a híres költő nevét viseli) egy átlagember, aki otthagyja az városi állását és egy vadnyugati kis városba utazik egy új állás reményében, amit aztán nem kap meg, de ő mégis ott ragad a környéken pénz és élelem nélkül. A film zenéjét Neil Young szerezte és a lassú film Depp szuggesztív alakításával nagy mélységeket jár be.

Félelem és reszketés Las Vegasban

Tulajdonképpen ebben a filmben mutatta meg először azt az irányt Depp, amit a Karib Tenger Kalózaiban tovább fejlesztett tovább a h, s amiből aztán élete leghíresebb karaktere lett. Itt a szétcsúszott drogos karikatúráját fejlesztette tökélyre, a mozi pedig kultfilm lett, illetve a színész szerepei között az egyik legemlékezetesebb alakítás. Amikor az ember először nézi a filmet, egyszerűen ledöbben Depp különlegesen szélsőséges és ízlésesen groteszk játékán.

Ed Wood 

Eddig a legtöbbször Tim Burton rendező hozta ki Deppből a legjobbat. Az 1994-es, fekete-fehér film középpontjában Edward D. Wood Jr., egy furcsa, ambíciózus, de egyáltalán nem tehetséges filmrendező áll, aki mindenáron megpróbálja megvalósítani az álmait. Ebben a filmben a színésznek lehetősége volt arra, hogy egyszerre kijátssza humoros oldalát, érzékét az abszurdra és ezzel együtt a tragikomédiára. Wood ugyanis végtelenül tragikus figurára, aki nem képes leszállni a földre és szembesülni a korlátaival.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk