KULT

Megnéztük Pumpedéket: nesze neked, magyar valóság

Egy újabb kiváló lehetőség, hogy megállapítsuk, mennyivel különbek vagyunk másoknál.
Poxy - szmo.hu
2017. március 23.



Tegnap éjjel nem bírtam aludni, és ez odáig fajult, hogy megnéztem az RTL Spike-on nemrég elkezdődött Pumpedék című valóságshow nyitórészét, sőt, mindjárt a másodikat is. (Ha kicsit zavartnak tűnök majd, ennek tudható be. :)

Bár a Facebookon, a falamon sokan óvtak ettől a műsortól ("Hát. Ezt. Nem. Hiszem. El." "Ennél nincs lejjebb." "Két percet bírtam megnézni belőle." stb.), ezzel épp ellentétes hatást váltottak ki nálam, és még jobban felcsigázták a kíváncsiságomat. Ha tévéről van szó, kicsit egyébként is olyan vagyok, mint a tenger alján éldegélő rákok. Bármit felcsipegetek, ami lehullik, a nóta tévék mulatós hakniparádéitól kezdve az ezotévék jósolós műsorain át a tehetségkutatók csilivili kirakatprodukcióin keresztül egészen a valóságshow-kig.

ep_2_gago_sulyzozas_gif

Gif: Comment:Com

A valóságshow-k megbecsülése nem túl nagy kicsi országunkban, és ezen a Pumpedék sem fog változtatni. Aki a trash kategóriába sorolja első felindulásból Gabo és szűkebb környezetének életét bemutató műsorfolyamot, nem téved nagyot. Például mindjárt a legelső rész nyitójelenetében a húsz év körüli srác kb. tíz évvel idősebb barátnője, ahogy mondani szokták, letérdel, és szereti őt, vagyis orális aktusban részesíti. Végül is, ahány ház, annyi, khm, szokás...

Ám aki arra számít, hogy ítélkezni fogok a szereplők, a műsor készítői vagy a nézői felett, az már most csalódottan abbahagyhatja az olvasást. A kategória - a valóságshow mint műfaj - olyan, amilyen, de ezen belül a Pumpedék igenis jól teljesít. Gabo egy fiatal, kigyúrt srác, akinek mindennapjaiba pillanthatunk - néha inkább kukkolhatunk - be. Igazi mácsó ő a szó legrosszabb értelmében. Szilikonmellű barátnőjét, Ágit kihasználja és sokszor semmibe veszi. Egy ikonikus mondat Gabótól ennek érzékeltetésére: "Úgy nézel ki, mint egy útszéli kurva, de nekem tetszel”. De az is jó példa, amikor elhívja Ágit egy romantikus vacsorára, kettesben, aztán, a meghívás után öt perccel közli, hogy ja, mégse, stornó, ma inkább bulizni megyek a haverokkal. És valóban így tesz.

Amikor mégis összejön a vacsora, néhány nappal később, akkor az anyukája által egy befőttesüvegben összegyűjtött apróval fizet az étteremben. Talán jobb is, hogy Ági ezt már nem látja, mert sértődötten elrohan, amikor Gabo a haverját és annak aktuális csaját egy laza húzással meghívja, hogy csatlakozzanak hozzájuk.

Ez a világ a látszatról szól: kigyúrt testek, felfújt mellek, szinte mániákus törekvés a barna színű bőrre, és edzés, gyúrás majdnem minden nap. Meg egy BMW, de már jó pár éves, amibe lehet, hogy az anyucitól csirkehúsra lejmolt ötezresből tankolunk. Ja, nem, mert abból fehérjeport vettünk a gyúráshoz, bocsi, tesó.

Gabo barátai, ismerősei között olyan korábbi valóságshow-szökevényeket találunk, mint VV Soma, VV Zsófi vagy Éden Snezi.

Mivel dokurealityről van szó, egy izgalmas (vagy visszataszító, kinek melyik) lehetőség ez bepillantani egy olyan világba, ami például nekem, 40 éves szabadbölcsész-lelkületű és foglalkozású értelmiségiként kifejezetten egzotikus. Például

fogalmam sem volt, hogy akinek fehér a bőre, az mind csíra, vagy hogyha olyan vastagra vagy gyúrva, mint egy fatörzs (és ez csak az alkarod), akkor minden nőt meg tudsz... hódítani. Ahogyan azt sem tudtam, hogy minden második, de inkább minden mondat végére illik odatenni, hogy "tesa", ha a haverokkal beszélsz.

A dokureality-jelleget erősíti, hogy a műsor készítői kiszivárogtatták, hogy a fentebb említett valóságshow-veteránok nem véletlenül kerültek a sorozatba, hanem valóban Gabó(ék) barátai. Ahogyan azt is olvastam, hogy ők ugyan megpróbáltak mindenféle előre megírt történetszálakat beleszőni a forgatókönyvbe, de Gabo és Ági, hát, hogy is lehetne ezt szépen mondani, szóval nem voltak elég felkészültek ehhez. Magyarán képtelenek voltak bármit is eljátszani, és úgy tenni, mintha ez lenne a valóság.

Eszerint teljesen biztosak lehetünk benne, hogy valóságshow ide vagy oda, a Pumpedékben a dokureality-vonal a domináns. Tehát garantáltan a magyar valóságot, vagy legalábbis annak egy darabját látjuk. Én azért egy icipicit hadd kételkedjek. Először is eszembe jut Gabo (egyik?) első interjúja. Ebből - legalábbis számomra - korántsem az az üresfejű, satuagyú, egocentrikus és nárcisztikus EQ-zéró bájgúnár képe rajzolódott ki, akit a Pumpedékben láthatunk. Vagy legalábbis nem egyértelműen.

A provokatív ízléstelenség, a legmagasabb fokra fejlesztett ordenáré tahóság - bennem legalábbis - csak erősíti a kételyt: tényleg a szereplők ilyenek, vagy egy profi stáb által kidolgozott profil az, amit megjelenítenek, és valóságként eladnak a nézőknek. Akik szinte kéjesen tocsoghatnak a felháborító és megbotránkoztató suttyóság megannyi tünetén fintorogva.

És még valami. Emlékeztek még az első hasonló jellegű műsorra, a roma celebek koronázatlan királyának az életébe bevezető Győzike Show-ra? Azt is úgy adták el, mint amiben semmi előre megírt dolog nincs, hanem maga a kendőzetlen valóság, amúgy Győzike-módra. Aztán kiderült - bocsánat, nem kiderült, "csak" mindenki tudta -, hogy jól felkészült, rutinos írástudók írták ezeket a sztorikat, a legbanálisabb ügyektől kezdve egészen odáig, hogy Győzike elindult a választáson.

Akárhogy is van, a Pumpedék egy jól kitalált és jól megvalósított műsor, a valóságshow-k koordináta-rendszerén belül korrektül oda van téve, és hozza ezt a színvonalat. A szereplők fel tudják kelteni az érdeklődést, a cselekmény nem fullad unalomba. És persze

kiválóan alkalmas arra, hogy megdöbbenjünk, szörnyülködjünk és ítélkezzünk másokon, akiknél, állapíthatjuk meg boldogan, mi sokkal különbek vagyunk.

Vagy csak nem vállaltuk egy valóságshow kedvéért, hogy szép pénzért és nem kevés hírnévért cserébe eljátsszuk a gátlástalan, ostoba parasztot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk