KULT

Még mindig jó nézni a történelemleckébe áztatott királyi szappanoperát

Hiába cserélték le az egész szereplőgárdát, a The Crown a tőle megszokott magas minőségben kínálja a harmadik évadban is azt, amit eddig: történelemleckét, családi drámát és ezúttal Erzsébet királynő könnyeit is – igaz, csak egy cseppet.


A Netflix tudta, hogy jó lóra tett, amikor bejelentette: hatrészes, rengeteg pénzt felemésztő gigaprodukcióba kezd Erzsébet királynő uralkodásáról. Az angol arisztokrácia életébe betekintő kosztümös sorozatokat egyébként is zabálja a nép, és ki lehetne izgalmasabb szereplő, ha nem a több mint hat évtizede uralkodó királynő, aki a XX. és XXI. század történelmi nagyjainak nagy részével teázott már?

A Netflix jól átgondolt koncepció szerint hat évadban dolgozza fel a hat évtizedet, amelyekben két évadonta lecserélik a teljes szereplőgárdát. Claire Foy Erzsébete minden várakozást felülmúlt, nem meglepő módon nyerte sorra a díjakat, az őt követő Olivia Colmannek úgy is fel kellett kötnie a gatyáját, hogy friss Oscar-díjasként az egyik legjobb brit színésznőnek tartják.

A harmadik évadra egy „kész” uralkodót kapunk – bár az első két évad jól megmutatta, hogy a Buckingham-palota miféle uralkodógyár -, a magánéleti problémáit Fülöppel már hosszasan kivesézte az első két évad, most inkább gyermekei, testvére, valamint a monarchia aktuális állapota kerül terítékre. A harmadik évad 1964 és 1977 közöttt játszódik, Churchill halála és Harold Wilson lemondása zárja keretbe.

A kicsivel több mint egy évtizedet itt is hasonlóan mutatják be, ahogy eddig: mindegyik részt egy adott bel-vagy külpolitikai esemény, családi fordulópont köré szervezik: megidézik az 1966-os aberfani tragédiát, ahol 116 gyerek lelte halálát a leomló iskola romjai alatt, a királyi családdal együtt nézhetjük végig a Holdra szállást, de Károly herceg beiktatására is elkalauzol minket a sorozat. A The Crown még mindig egy jól kivitelezett, élvezhető történelemlecke, amely a brit monarchiát érintő történésekbe enged betekintést, fűszerezve mindezt azzal, amiről a történelemkönyvek egyáltalán nem írnak:

mi minden lehet Erzsébet rezzenéstelen arca, a palota sosem látott falai és a szűkszavúan megírt hivatalos közlemények mögött.

Ez ugyanis a sorozat egyik legizgalmasabb pontja: oda láthatunk be, ahova senki, onnan kapunk személyes történeteket, ahonnan egy kósza pletyka sem juthat ki, márpedig a királyi szappanoperára igencsak vevők a nézők. Abból pedig itt sincs hiány: továbbra is mély vívódásokat, intrikákat és komoly traumákat rejtenek a palota falai.

Bár Erzsébet a közös állandó mindegyik részben – és nagyon jól találják el az alkotók az arányt, hogyan legyen meg a háttérben maradva is központi szereplő -, az egyes részek a család egy-egy tagját követik. A család egyik legizgalmasabb tagja, Margit hercegnő két részt is kap, pont mikor már hiányolnánk az évad másik feléből, a fináléban újra visszatér, hogy elmeséljék a brit bulvárlapok címlapja mögötti történetet. Történetesen azt, miért múlatta az időt a tengerparton fiatal szeretőjével a férje helyett. Bár Vanessa Kirby tökéletes Margit hercegnő volt, azért

Helena Bonham Carterrel sem lehet igazán mellélőni, a színésznő tökéletes lazasággal és profizmussal jeleníti meg a bohém hercegnőt, de a műszempillák és szipkák mögött rejlő, mellőzött másodszülöttként szenvedő testvér vívódásait is.

Szintén szép részt kap Fülöp herceg, akinél talán a leglátványosabb a változás: míg az első két évadban egy sokszor kifejezetten unszimpatikus, nyafka herceget látunk, a Tobias Menzies által megformált herceg már egy higgadt, sorsát elfogadó szereplő, akinek komoly dilemmát okoz a kapuzárási pánik. Ez a Holdra szálló űrhajósok képében vágja őt leginkább szíven, kifejezetten ütősre sikeredett a rész, amelyben a Neil Armstrongékkal találkozó herceg szinte gyermeki lelkesedéssel vár tőlük választ az őt foglalkoztató egzisztenciális kérdésekre, hogy aztán rájöjjön: hiába jártak a Holdon, nincsenek válaszaik.

A legizgalmasabb karakter azonban nem más, mint Károly herceg, akinek szerepében Josh O’Connor jóformán ellopja a showt mindenki más elől. Erzsébet elsőszülött fiát és nem éppen ideális gyermekkorát már a második évadban is láthattuk, most azonban kicsit jobban górcső alá kerül a közvélemény által sem feltétlenül túlrajongott trónörökös. A királyi család többi tagjától merőben különböző fiút a walesi hónapjai idejében ismerjük meg,

ahol azonnal az egyik legemberibb karakterré válik, aki mentes a királyi maníroktól, mégis ez a tulajdonsága okozza azt, hogy a család leginkább kívülálló tagjaként ábrázolják

– és bár Margit hercegnőt szokták a legkirívóbb karakternek emlegetni, Károly tehetetlensége miatt még szomorúbb, ahogy sakkfiguraként használják a kissé mulya, ám szeretnivaló karaktert. Ezt hangsúlyozza az is, ahogy kapcsolatát jelenlegi feleségével, Camillával bemutatják, akit fiatalkorában némi nagyanyai befolyás és palotai ármánykodás után elszakítanak tőle. Amiatt azonban marad némi hiányérzet, hogy míg az előző évadban kendőzetlenül mutatták be apjával való viszonyát, a harmadik évadban jóformán egy szót sem vált Fülöp herceggel. Hasonlóan kesztyűs kézzel bántak a palotában élő alkalmazottakkal, akik eddig nagyobb teret kaptak, itt szinte egyikükhöz sem rendelnek megjegyezhető arcot vagy történetet.

A legégetőbb kérdés maradjon a végére:

Olivia Colman kifejezetten jó Erzsébet királynő.

Bár az összehasonlítgatás elkerülhetetlen, felesleges Claire Foy-hoz hasonlítani, mert teljesen más jellegű alakítást kapunk tőle: a fiatal és üde hercegnőből egy tiszteletet parancsoló középkorú hölgy lett, aki lassan megindul a „nénisedés” útján. Colman jól jeleníti meg azt az Erzsébetet, aki már nem egy bakfis kezdő királynő, akinek már minden érzelmét el kell rejtenie mélyen magában, mert – ahogy Margit hercegnő frappánsan össze is foglalja a zárórészben –

ha a világ akár egy repedést is lát a monarchia arcán, azt rögtön szakadéknak fogja látni.

Ez pedig visszafogott játékot igényel, amelyet Colman jól hoz, és sikeresen át is lényegül a királynővé.

Ahogy a sorozat a kiemelkedő színészi játékban is hozza a kötelező magas minőséget, úgy a látványra is szokás szerint nem lehet panasz: a The Crown már az első két évaddal is bebetonozta magát a legszebb sorozatok közé, a látványról továbbra is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Most is szemet gyönyörködtető díszletek között pompás fényképezésben látjuk viszont a királyi drámát, bár a Netflix költ is arra rendesen, hogy ne a sarki díszletkölcsönzőből aggassa rá a királyi palástot Erzsébetre.

Queen of our hearts. Olivia Colman photographed by @gregwilliamsphotography.

56k Likes, 413 Comments - The Crown (@thecrownnetflix) on Instagram: "Queen of our hearts. Olivia Colman photographed by @gregwilliamsphotography."

A The Crown harmadik évada hozza azt, amit egy ilyen magas minőségű sorozattól elvárunk, pedig az előző évadok igencsak magasra tették azt a bizonyos lécet. A színészváltást is megfelelően oldotta meg, bár mire megszoknánk őket, jöhet is az egy generációval későbbi Erzsébet, akit még rejtély, hogy ki fog alakítani. Az viszont már biztos, hogy a jövő ősszel érkező negyedik évadra is igazi nagyágyúval készülnek: Margaret Thatcherként Gillian Anderson fog összefeszülni Erzsébettel, és a Diana-szálhoz is elérkezik a történet a negyedik évadban, őt Emma Corrin alakítja majd.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk