Két magyar, aki Michael Flatley-vel táncol
Papp Zoltán és Krén András évek óta részesei Michael Flatley produkcióinak. Van, hogy egy évben tíz hónapon keresztül is turnéznak, most éppen Budapesten jártak, a Lord of the Dance-Dangerous Games c. produkciójával. Beszélgettünk az egyéni elhivatottság és a felkészülés jelentőségéről, Flatley lehetséges visszavonulásáról, és arról, mennyire felemelő érzés volt a hazai közönség előtt fellépni...
Michael Flatley tavaly újította meg ezt a darabját. Miben tér el ez a mostani az előzőtől?
Papp Zoltán: A sztori változott valamelyest, ugyanis most van egy kistündér a darabban, akinek az álmába nyerünk betekintést. Ahol is megint megjelenik a Sötét Nagyúr, és megpróbálja legyőzni a jó karakterét, a Tánc Urát. Ebben az álomban sokféle, különböző világ jelenik meg: robotok, modern stílusú jelmezekben táncoló lányok, a hatalmas kivetítőkön pedig filmszerű vetítést láthat a közönség. Új koreográfiák is kerültek a darabba. Bizonyos táncok megváltoztak, de meghagytuk azokat, melyek mindig is a közönség kedvencei voltak.
A darabban Michael Flatley csak virtuálisan jelenik meg. Mekkora felelősséget jelent, hogy rátok bízta a produkciót?
Krén András: Tavaly volt Flatley visszatérése ezzel a produkcióval. Eddig majdnem minden előadáson fellépett ő is az utolsó két számban. De a turnékon általában nem szokott részt venni, ezért is vannak „turnéfelelősök”, például a fiú tánckar vezetője, Zoli. Végigveszik velünk, hogy ki, milyen számban lesz benne, és együtt gyakorolunk az esti előadásokra.
P.Z.: Természetesen hatalmas a felelősség, főleg, hogyha hónapokon át turnézunk és rengeteg országban lépünk fel. De, megvannak azok az emberek, akik felügyelik a produkciót. Egyébként, maga Flatley is el szokott jönni hozzánk, a turné elején is részt vett az előadásokon. Elmondja az instrukciókat, kiadja a feladatokat a tánckarvezetőknek. Nekünk minden este figyelnünk kell az előadást, amellett, hogy fellépünk. Másnaponta gyakorolni kell azokat a részeket, melyek kevésbé sikerültek jól.
Szigorúan szabott a koreográfia, vagy hagy lehetőséget egyéni megoldásokra is?
K.A.: Bizonyos elemekhez ragaszkodnunk kell, de szabad kezet is szoktunk kapni. Például a harci küzdelemben, amikor vannak ugyan instrukciók, hogy milyen kézmozdulatokat végezzünk - amíg az egyik táncol, a másik fél próbál „védekezni” -, de mi is kitalálhatunk újakat.
P.Z.: Főként arra kell törekednünk, hogy a lépések pontosak legyenek, és a táncosok egyszerre mozogjanak a színpadon - vagyis, hogy minél jobb előadással várjuk a közönséget.
Mivel alapvetően mesélő darabról van szó, hogyan tudnátok összefoglalni a fő üzenetét?
P.Z.: Ez nehéz kérdés…Szerintem arról szólhat, hogy az ember bármilyen nehéz helyzetbe is kerül, mindig van kiút és remény, hogy jobbra forduljanak a dolgok. És a szeretet mindig felülemelkedik és legyőzi a „gonoszt”. Ennyire egyszerű, mint minden mesénél…
Milyen együtt dolgozni Flatley-vel? Milyennek ismertétek meg?
P.Z.:
Általában nagyon kedves, tanácsokat ad, megkérdezi, hogy vagyunk, mit csináltunk, milyen éppen az adott ország, ahol fellépünk. Szoktam vele sporteredményekről is beszélgetni, például mindketten nagy Forma-1-rajongók vagyunk.
Hogyan kerültetek a társulathoz?
K.A.: Néptáncosként kezdtem, majd láttam Flatley néhány előadását DVD-n, például a River Dance-t vagy a Lord of the Dance-t. De mivel akkor még nem volt itthon ír sztepptánc iskola, amerikai szteppet tanultam. Majd miután megnyílt az első ilyen stúdió, együtt jártunk el a nővéremmel oda, majd később bajnokságokra és versenyekre is. Több európai versenyt megnyertünk. Ő lepett meg egy képeslappal is, aminek a hátulján fel volt tüntetve a következő meghallgatás helye és időpontja. Kiutaztam a kétnapos londoni castingra, amin körülbelül százan vettünk részt. Az első nap kellett egy szóló részt játszani, és megnézték, mennyire gyorsan tudjuk a lépéseket. Pár nap múlva kaptam meg az értesítést, hogy felvettek. Immár, öt éve vagyok tagja a társulatnak.
P.Z.: Nyolcévesen kezdtem el latin-amerikai táncokkal foglalkozni versenyszinten, ez tartott körülbelül hét évig. Ezután a Táncművészeti Főiskolára felvételiztem, ahol néptánc-színházi tagozaton végeztem. Az Experidance Táncegyüttesben folytattam két évig a pályafutásom. Egyszer láttam a tévében Michael Flatley egyik előadását, ami nagyon megtetszett, és elkezdtem magamtól megtanulni a tévében látott lépéseket. Nem sokkal később nyílt egy sztepptánciskola Budapesten is, ahova az Experidance próbái után jártam táncórákra. Másfél év után, 2002-ben adódott egy lehetőség, hogy egy kisebb írországi táncprodukcióba bekerüljek. Három éven keresztül szerepeltem abban a produkcióban, amíg, 2005-ben el nem indult Flatley új darabja: a Kelta Tigris, ahova sikeresen felvettek. Azzal a darabbal két évig turnéztam, utána kerültem át a Lord of the Dance-be, melynek 2007 óta vagyok tagja.
Szerepeltek-e még ezzel párhuzamosan más produkcióban is?
P.Z.: Nincs időnk más munkára, mivel rengeteget utazunk.
Amikor nem táncolunk, próbálunk pihenni. Minden turnénk más-más időtartamú persze. Idén hosszabb időt töltöttünk egyes helyeken: Dél-Afrikában egy hónapot, míg Angliában egy hetet. De a mostani őszi turnénkon szinte minden nap másik városban vagyunk, ami nagyon kimerítő.
Hogyan képzeljük a felkészülési időszakot és a társulat felépítését? Milyen tréningek zajlanak?
K.A.: Maga a társulat abszolút nemzetközi. Főként írek, angolok és amerikaiak alkotják, de van benne egy új-zélandi srác is, és mi ketten magyarok. A próbák reggel kilenctől estig tartanak. Fél órás bemelegítéssel indítunk, majd nyújtó gyakorlatokat végzünk, és elkezdjük az aktuális számokat gyakorolni attól függően, hogy melyik a legfontosabb éppen. Miután mindannyian végigvettük a saját számainkat (fiúk, lányok), utána próbáljuk el az egész előadást.
P.Z.: A felkészülési időszak most még nehezebb volt, hiszen már három csoportunk turnézik a világban: egy Londonban, egy Európában, és jelenleg egy Ausztráliában - akikkel eddig mi is együtt táncoltunk. Ők ezután a Broadway-re mennek, ahova én is követem őket karácsonykor. Mindehhez rengeteg új táncosra volt szükség, mert fel kellett tölteni a tánccsoportokat. Ennek a turnénak az elején még volt egy hosszabb próbaidőszak is, amikor ezeket a táncosokat betanítottuk, és összeraktuk a koreográfiát. Folyamatosan gyakoroltunk, hogy a produkciót színpadra tudjuk állítani. A mostani próbákon Flatley is jelen volt, és felügyelte őket.
Mi alapján dől el, hogy ki, melyik csoportba kerül a három közül?
P.Z.: Egyrészt attól függ, hogy milyen szereplőkre van szükség az adott darabban. Például minden szóló produkcióhoz kell két szólista - ezért vannak egy csoportban nyolcan. De ugyanígy kellenek még magas és alacsony emberek, szőkék, barnák stb. Másrészt nemcsak ez a rendezői elv, hanem, hogy ne csak új, hanem régi, tapasztaltabb táncosok is szerepeljenek a produkcióban.
Milyen volt a kiválasztás menete? Hogyan lettetek a darab főszereplői?
K.A.: Az egyik tánckar-vezető jött oda hozzám, hogy kezdjem el tanulni a főszerepet, hátha szükség lesz rá… Mivel rotációban működünk, mindig van két-három szólista, hogy tudjuk váltani egymást, ha bármi baj történne. Dél-Afrikában voltunk, amikor először eljátszhattam a főszerepet. Aminek nagyon örültem, mert már akkor is ilyesfajta lépéseket gyakoroltam, mikor még az amatőr ír sztepptánc-csoporttal jártuk be az országot.
P.Z.: Már a „Kelta Tigrisben” is figyelték a táncosokat, hogy el tudják dönteni, ki, milyen szerepet tudna megformálni a jövőben. Azok helyett kellenek mindig újak, akik esetleg kiöregednek a szakmából, illetve új szólistákra is mindig szükség van. Amikor bekerültem a Lord of the Dance-be, három hétre rá jött a darab művészeti vezetője megnézni a produkciót, és máris szólt, hogy kezdjem el gyakorolni a szólót, annyira megtetszett neki, ahogy a „rosszfiút” alakítom. A darabban ez a legösszetettebb szerep, mivel sokféle mozgást kell megmutatni a színpadon, viszont éppen ezáltal sokkal szabadabb is vagyok, jobban ki tudom magam fejezni. Bármilyen „rossz” lehetek, nincs egy bizonyos határ, amin belül kell maradnom.
Jelentette-e kihívást a hazai közönség előtt szerepelni?
K.A.:
P.Z.: Leginkább próbáltam megnyugtatni magam, pedig nagyon izgatott a „saját” közönségem előtt való fellépés. Nagyon megterhelő, de egyben nagyon felemelő érzés, amikor hallom, hogy kiabálják a nézőtérről a nevem. Ahogy látom a szüleimet, barátaimat tapsolni.
Ha érdekes volt az interjú, nyomj egy lájkot, vagy oszd meg!
