KULT

Két magyar, aki Michael Flatley-vel táncol

Papp Zoltán és Krén András, a Lord of the Dance-Dangerous Games két magyar főszereplője árult el műhelytitkokat az előadásról.


Papp Zoltán és Krén András évek óta részesei Michael Flatley produkcióinak. Van, hogy egy évben tíz hónapon keresztül is turnéznak, most éppen Budapesten jártak, a Lord of the Dance-Dangerous Games c. produkciójával. Beszélgettünk az egyéni elhivatottság és a felkészülés jelentőségéről, Flatley lehetséges visszavonulásáról, és arról, mennyire felemelő érzés volt a hazai közönség előtt fellépni...

Michael Flatley tavaly újította meg ezt a darabját. Miben tér el ez a mostani az előzőtől?

Papp Zoltán: A sztori változott valamelyest, ugyanis most van egy kistündér a darabban, akinek az álmába nyerünk betekintést. Ahol is megint megjelenik a Sötét Nagyúr, és megpróbálja legyőzni a jó karakterét, a Tánc Urát. Ebben az álomban sokféle, különböző világ jelenik meg: robotok, modern stílusú jelmezekben táncoló lányok, a hatalmas kivetítőkön pedig filmszerű vetítést láthat a közönség. Új koreográfiák is kerültek a darabba. Bizonyos táncok megváltoztak, de meghagytuk azokat, melyek mindig is a közönség kedvencei voltak.

A darabban Michael Flatley csak virtuálisan jelenik meg. Mekkora felelősséget jelent, hogy rátok bízta a produkciót?

Krén András: Tavaly volt Flatley visszatérése ezzel a produkcióval. Eddig majdnem minden előadáson fellépett ő is az utolsó két számban. De a turnékon általában nem szokott részt venni, ezért is vannak „turnéfelelősök”, például a fiú tánckar vezetője, Zoli. Végigveszik velünk, hogy ki, milyen számban lesz benne, és együtt gyakorolunk az esti előadásokra.

LOTD2015_10

LOTD2015_24

P.Z.: Természetesen hatalmas a felelősség, főleg, hogyha hónapokon át turnézunk és rengeteg országban lépünk fel. De, megvannak azok az emberek, akik felügyelik a produkciót. Egyébként, maga Flatley is el szokott jönni hozzánk, a turné elején is részt vett az előadásokon. Elmondja az instrukciókat, kiadja a feladatokat a tánckarvezetőknek. Nekünk minden este figyelnünk kell az előadást, amellett, hogy fellépünk. Másnaponta gyakorolni kell azokat a részeket, melyek kevésbé sikerültek jól.

Szigorúan szabott a koreográfia, vagy hagy lehetőséget egyéni megoldásokra is?

K.A.: Bizonyos elemekhez ragaszkodnunk kell, de szabad kezet is szoktunk kapni. Például a harci küzdelemben, amikor vannak ugyan instrukciók, hogy milyen kézmozdulatokat végezzünk - amíg az egyik táncol, a másik fél próbál „védekezni” -, de mi is kitalálhatunk újakat.

P.Z.: Főként arra kell törekednünk, hogy a lépések pontosak legyenek, és a táncosok egyszerre mozogjanak a színpadon - vagyis, hogy minél jobb előadással várjuk a közönséget.

Mivel alapvetően mesélő darabról van szó, hogyan tudnátok összefoglalni a fő üzenetét?

P.Z.: Ez nehéz kérdés…Szerintem arról szólhat, hogy az ember bármilyen nehéz helyzetbe is kerül, mindig van kiút és remény, hogy jobbra forduljanak a dolgok. És a szeretet mindig felülemelkedik és legyőzi a „gonoszt”. Ennyire egyszerű, mint minden mesénél…

Milyen együtt dolgozni Flatley-vel? Milyennek ismertétek meg?

P.Z.:

"
Amellett, hogy elég szigorú, és a maximumot követeli mindenkitől, próbál a társasággal nem katonásan viselkedni.

Általában nagyon kedves, tanácsokat ad, megkérdezi, hogy vagyunk, mit csináltunk, milyen éppen az adott ország, ahol fellépünk. Szoktam vele sporteredményekről is beszélgetni, például mindketten nagy Forma-1-rajongók vagyunk.

LOTD2015_25

LOTD2015_31

LOTD2015_33

Hogyan kerültetek a társulathoz?

K.A.: Néptáncosként kezdtem, majd láttam Flatley néhány előadását DVD-n, például a River Dance-t vagy a Lord of the Dance-t. De mivel akkor még nem volt itthon ír sztepptánc iskola, amerikai szteppet tanultam. Majd miután megnyílt az első ilyen stúdió, együtt jártunk el a nővéremmel oda, majd később bajnokságokra és versenyekre is. Több európai versenyt megnyertünk. Ő lepett meg egy képeslappal is, aminek a hátulján fel volt tüntetve a következő meghallgatás helye és időpontja. Kiutaztam a kétnapos londoni castingra, amin körülbelül százan vettünk részt. Az első nap kellett egy szóló részt játszani, és megnézték, mennyire gyorsan tudjuk a lépéseket. Pár nap múlva kaptam meg az értesítést, hogy felvettek. Immár, öt éve vagyok tagja a társulatnak.

P.Z.: Nyolcévesen kezdtem el latin-amerikai táncokkal foglalkozni versenyszinten, ez tartott körülbelül hét évig. Ezután a Táncművészeti Főiskolára felvételiztem, ahol néptánc-színházi tagozaton végeztem. Az Experidance Táncegyüttesben folytattam két évig a pályafutásom. Egyszer láttam a tévében Michael Flatley egyik előadását, ami nagyon megtetszett, és elkezdtem magamtól megtanulni a tévében látott lépéseket. Nem sokkal később nyílt egy sztepptánciskola Budapesten is, ahova az Experidance próbái után jártam táncórákra. Másfél év után, 2002-ben adódott egy lehetőség, hogy egy kisebb írországi táncprodukcióba bekerüljek. Három éven keresztül szerepeltem abban a produkcióban, amíg, 2005-ben el nem indult Flatley új darabja: a Kelta Tigris, ahova sikeresen felvettek. Azzal a darabbal két évig turnéztam, utána kerültem át a Lord of the Dance-be, melynek 2007 óta vagyok tagja.

LOTD2015_34

Szerepeltek-e még ezzel párhuzamosan más produkcióban is?

P.Z.: Nincs időnk más munkára, mivel rengeteget utazunk.

"
Ebben az évben a tizenkét hónapból tízet úton voltunk.

Amikor nem táncolunk, próbálunk pihenni. Minden turnénk más-más időtartamú persze. Idén hosszabb időt töltöttünk egyes helyeken: Dél-Afrikában egy hónapot, míg Angliában egy hetet. De a mostani őszi turnénkon szinte minden nap másik városban vagyunk, ami nagyon kimerítő.

Hogyan képzeljük a felkészülési időszakot és a társulat felépítését? Milyen tréningek zajlanak?

K.A.: Maga a társulat abszolút nemzetközi. Főként írek, angolok és amerikaiak alkotják, de van benne egy új-zélandi srác is, és mi ketten magyarok. A próbák reggel kilenctől estig tartanak. Fél órás bemelegítéssel indítunk, majd nyújtó gyakorlatokat végzünk, és elkezdjük az aktuális számokat gyakorolni attól függően, hogy melyik a legfontosabb éppen. Miután mindannyian végigvettük a saját számainkat (fiúk, lányok), utána próbáljuk el az egész előadást.

P.Z.: A felkészülési időszak most még nehezebb volt, hiszen már három csoportunk turnézik a világban: egy Londonban, egy Európában, és jelenleg egy Ausztráliában - akikkel eddig mi is együtt táncoltunk. Ők ezután a Broadway-re mennek, ahova én is követem őket karácsonykor. Mindehhez rengeteg új táncosra volt szükség, mert fel kellett tölteni a tánccsoportokat. Ennek a turnénak az elején még volt egy hosszabb próbaidőszak is, amikor ezeket a táncosokat betanítottuk, és összeraktuk a koreográfiát. Folyamatosan gyakoroltunk, hogy a produkciót színpadra tudjuk állítani. A mostani próbákon Flatley is jelen volt, és felügyelte őket.

Mi alapján dől el, hogy ki, melyik csoportba kerül a három közül?

P.Z.: Egyrészt attól függ, hogy milyen szereplőkre van szükség az adott darabban. Például minden szóló produkcióhoz kell két szólista - ezért vannak egy csoportban nyolcan. De ugyanígy kellenek még magas és alacsony emberek, szőkék, barnák stb. Másrészt nemcsak ez a rendezői elv, hanem, hogy ne csak új, hanem régi, tapasztaltabb táncosok is szerepeljenek a produkcióban.

LOTD2015_37

LOTD2015_41

Milyen volt a kiválasztás menete? Hogyan lettetek a darab főszereplői?

K.A.: Az egyik tánckar-vezető jött oda hozzám, hogy kezdjem el tanulni a főszerepet, hátha szükség lesz rá… Mivel rotációban működünk, mindig van két-három szólista, hogy tudjuk váltani egymást, ha bármi baj történne. Dél-Afrikában voltunk, amikor először eljátszhattam a főszerepet. Aminek nagyon örültem, mert már akkor is ilyesfajta lépéseket gyakoroltam, mikor még az amatőr ír sztepptánc-csoporttal jártuk be az országot.

P.Z.: Már a „Kelta Tigrisben” is figyelték a táncosokat, hogy el tudják dönteni, ki, milyen szerepet tudna megformálni a jövőben. Azok helyett kellenek mindig újak, akik esetleg kiöregednek a szakmából, illetve új szólistákra is mindig szükség van. Amikor bekerültem a Lord of the Dance-be, három hétre rá jött a darab művészeti vezetője megnézni a produkciót, és máris szólt, hogy kezdjem el gyakorolni a szólót, annyira megtetszett neki, ahogy a „rosszfiút” alakítom. A darabban ez a legösszetettebb szerep, mivel sokféle mozgást kell megmutatni a színpadon, viszont éppen ezáltal sokkal szabadabb is vagyok, jobban ki tudom magam fejezni. Bármilyen „rossz” lehetek, nincs egy bizonyos határ, amin belül kell maradnom.

Jelentette-e kihívást a hazai közönség előtt szerepelni?

K.A.:

"
Rettenetesen izgultam, amikor kiderült, hogy mindkét alkalommal én játszhatom a főszerepet Budapesten. Aludni sem tudtam az előadás napjáig…

P.Z.: Leginkább próbáltam megnyugtatni magam, pedig nagyon izgatott a „saját” közönségem előtt való fellépés. Nagyon megterhelő, de egyben nagyon felemelő érzés, amikor hallom, hogy kiabálják a nézőtérről a nevem. Ahogy látom a szüleimet, barátaimat tapsolni.

Ha érdekes volt az interjú, nyomj egy lájkot, vagy oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk