Grecsó Krisztián: "Olyan dolgok lettek természetessé, amiket még akár egy éve sem hittél volna el"
- Megjelent az új könyved, korábbi írásaidból, főként rövidebb tárcákból válogattál. Hol jelentek meg?
- Vasárnapi Hírek, Népszabadság, Nők Lapja, ezeket gyűjtöttem össze. Lehetne nagyzolni, hogy 20 év, de nem lenne arányos és igazságos sem.
"Ez egy tematikailag sokszínű kötet, de ahogy nézi a világot, azokat próbáltam egy irányba hangolni."
Én amúgy nem szeretem a tematikus köteteket, mert azt várják el tőlem, olvasótól, hogy elszigetelten olvassam. Én meg szeretek lendületből olvasni. Amikor a harmadik-negyedik ugyanarra a kaptafára készült novella jön, az nem izgalmas.
Ami keretbe foglalja a kötetet, egy tárcanovella, azt eleveníti fel, hogy a nagyapám 30 éven keresztül - innen van a cím is - írta fel Szegvár időjárását egy kockás füzetbe. Ez nem hóbort volt, hanem abba a hagyományba illeszkedik, amikor a gazdasági naplóikat vezették a parasztemberek, másfelől persze egy finom vonzódás az írásbeliséghez. Ennek a kettőnek a keverékével, az időjárással a gazdasági napló mellé valami pluszt tett, de hát ahhoz már gyáva volt önmagával szemben, hogy klasszikus naplót vezessen.
Én persze ezért nagyon haragudtam rá, mert naplóban reménykedtem, de semmilyen leltárra vagy szembesítésre nem volt hajlandó. Ezért aztán eleinte nem is tűnt nagyon izgalmasnak, de amikor meghalt, és egyben láttuk a füzeteket, az egészen ijesztően szép volt, felemelő és valami egészen más. Picit olyan ez a 30 év - ezért is lett a csendes kalendárium az alcím -, mintha az a kalendárium lenne, amit ő írhatott volna (persze nem csak ő), ha mer naplót írni. Fontos bennük az idő, az ünnepek, a nagy események, évfordulók. Nem ünnepközpontúra hangszereltem kifejezetten, hanem mindig van egy kis eseményszilánk, amelyből aztán kibomlik az egész.
- Tartottál időrendi sorrendet?
- Nem. Ciklusokat csináltam. De ezeknél arra figyeltem, hogy legyen egy mögöttes szervező elv. Össze lehetett volna tenni mondjuk az apáról szóló novellákat, de akkor megint ott vagyunk a tematikus szervezésnél. Nincsenek benne amúgy nagyon régi szövegek. Kimaradtak például az Élet és Irodalomba írott tárcák, kritikák, nincsenek benne közéleti darabok. Azok maradtak, amelyek a kerek egész felé tartanak, az ÉS-novellák például inkább hosszabb szövegek, amiket szétvágtam.
- Mennyi ideig tartott összerakni?
- Régóta terveztem már, de időzíteni akartam. A Jelmezbál volt az a kötet, egy olyan fontos pont, ami után úgy éreztem, hogy össze lehet gyűjteni egy könyvre való írást. Nem lett nagyon vastag kötet, a koraiak közül nagyon sokat kihagytam. Lesz azoknak is helye, nem rohanunk sehova.
- Az irodalomban hol a helye a tárcának? Sokáig megtűrt műfaj volt.
- Korábban, Kosztolányiék idejében volt ennek aranykora, bár valljuk meg, utólag lett az, noha remek pillanatképeket írtak, tudták a vonal alatti, 4-5000 leütéses dolgokat, abból éltek, és ezt piszkosul megtanulták. Nagyon tudtak lukra írni. Nagyon sokszor egy karaktert próbálgattak bennük, és hát sok fajtája volt a műfajnak, sokszor alanyi tárcák voltak, mint ahogy az enyémek is.
Érdekes, hogy a novellát megölte a könyvkiadás, vagyis azon van, hogy megölje, és semmilyen közösséget ne vállaljon vele.
Ez azután a nagyobb és a kisebb formáknak kedvezett, az utóbbinak főleg az internet miatt, ezek a rövidebb, két megállónyi írások nagyon népszerűek lettek, és reneszánszuk van másfél-két éve. Ebben a hírlapokhoz, magazinokhoz írók közül egészen kiválóak vannak, Darvasi, Kácsor, Szabó T. Anna, Tóth Kriszta, Háy János és mások. Ezzel együtt a könyvek is működni kezdtek, aminek külön nagyon örülök.
- Persze ők se most kezdték el ezt…
- Nem, persze, beért alájuk a kor. És ez nagyon jó. Van ennek helye, tere, lehetősége, és én is olyan régen szeretem volna már valami ilyesmit, úgyhogy összeraktam egy kötetet. Sokan jöttek kitépett cikkekkel, felolvasták ballagáson, itt-ott, hogy ha ez ennyire tetszik nekik, legyen belőlük kötet.
- Az ÉS-nél is érezni ezt a reneszánszt?
- Ott másképp kéne talán ezt kezelni. A Tárcatár rovat úgy van kitalálva, hogy egy évi sorozatot ír egy ember, ez elég kötött. Nem olyan nehéz a prózarovatot megtölteni rövidebb írásokkal, mint régebben. Akkor kétkolumnás írásokat küldtek, most pedig sok jön a rövidebb, eleve ide szánt tárcákból, nem regényrészletek, 4-5-öt is be tudok rakni egy oldalra akár. Meg nem kell pájszervassal kibányászni őket, hanem küldik, és 2000 leütéseseket is, ilyen elő nem fordulhatott volna öt évvel ezelőtt se. Ezek nagyon jó írások, mozgatják az oldalt, a szemet, nem véletlen találták ki ezt.
- Történt veled nemrég valami, amit én soha az életben nem gondoltam volna, hogy megérjük: díszpolgár lettél Szegváron. Hogy jutottál ide?
- Hát, én is nagyon meglepődtem. Éppen nyaralni voltunk a Balatonon Légli Gézáéknál, telihold volt, gyönyörű nyári este. És akkor hívott az unokatestvérem, aki amúgy gyógyszerész és önkormányzati képviselő, hogy haza kellene menni augusztus 20-ára. Jó, hazamegyünk, ahogy szoktunk. De hogy feltétlen. Szó szót követett, és aztán később csak kiderült, hogy miért kellene nekem hazamenni feltétlen, amikor amúgy is mindig hazamegyek.
Én nagyon utálom a meglepetéseket, és ezt úgy képzelték, hogy majd ott tudom meg. De én az ilyet nagyon nem szeretem, infarktust kapok, vagy valami. Először a feleségemnek mondták el, aki mondta, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Nem fogom tudni úgy lereagálni, aztán ki tudja, mi lesz belőle… A másik pedig, hogy nincs az az isten, aki rábeszéljen, hogy hosszú gatyát vegyek nyáron. Csak úgy. Alkalom nélkül. Szóval ne titkolózzunk.
- És aztán elmondták. Hogy érezted magad?
- Jaj, hát nem volt szabad elmondanom senkinek, persze mindenki tudta már, mert nehéz ott titkot tartani. Nagyon sok ismerős, barát eljött, egy falunapszerű dolog volt ennek a kerete, amelynek részeként ezt átadták. Fizettem az Unicumot orrba-szájba, volt tűzijáték, minden, ami augusztus 20. Nagyon szép volt, és elképesztően meghatott.
- Hazaért a tékozló fiú? Vagy a tékozló falu visszafogadott?
- Hát, ki tudja, ki a tékozló… De nagyon sok szeretet járt mellé, öröm és büszkeség.
- Anyukád?
- Ó, hát ő nagyon örült. Hogy lehet próféta valaki a saját hazájában? Roppant érdekes, hogy van egy fiktív világ, amelynek vannak mintái, és hogy ezek a hús-vér minták elfogadják, sőt örülnek a fiktív világnak.
Egyébként mindig az az érdekes, hogyha a külső kontroll belép. Amikor a saját közösségeden kívülről jön egy visszajelzés.
Az emberek elkezdtek történeteket mesélni, hogy képzeld el, itt meg itt vagyok, és csak azt tudták a falunkról, hogy te idevalósi vagy. Írtak a Facebookon, hogy „elmentem egy munkahelyre felvételizni, és mondtam, hogy szegvári vagyok, és az igazgató a regényeidről kérdezett, és tudtam válaszolni, és felvettek”. Elkezdtek jönni Szegvárra a turisták. A biztonsági őr megállítja anyámat, hogy mondjon pár dolgot, mert kérdezik rólam, és tudjon nekik válaszolni. Ezek persze elindultak pletykában is, és terjedt mindenhol. És ez nekem is nagyon kedves, nagyon nagy tisztesség.
- Népszerű lettél?
- Hát igen,
furcsa volt, hogy ölelgetnek, szelfiket akarnak, hozzák a sört, meg minden.
Persze nem hiszem azt, hogy tömegek olvasnának, de egy részük olvas, a többiek pedig nagyon érdekesnek találják, hogy ezek a szövegek működnek a valóságban. De nagyon szép helyzetek voltak, napok kellettek, hogy megnyugodjak, mert annyira felkavart.
- Nem volt ez ugyanis mindig így…
- Hát, ki gondolta volna 15 éve, amikor pereskedtem a bíróságon a fél faluval? Amikor futnom kellett, vagy amikor 2000 aláírást gyűjtöttek össze, hogy anyámat rúgják ki a munkahelyéről. Szóval eltelt másfél évtized.
- Én is voltam annak idején újságíróként például Torgyán-gyűlésen Szegváron. Kemény volt, izzott a levegő az indulatoktól. Mi változhatott meg? A település? Vagy csak az idő jótékony múlása okozza?
- Nagyon sok szelete van ennek. Ma is bárhol felhergelhetők az emberek. Nem volt olyan messze Szegvártól az az eset, ahol a határban dolgozó emberek és a földmérők kölcsönösen halálra rémültek egymástól, mind azt hitték a másikra, hogy menekültek, illetve ahogy mostanában sulykolják: migránsok. Bemenekültek a faluba, és egymásnak mesélték, mit láttak, így derült ki. Ez örkényi novellába illő eset.
- Te érezted a változást az elmúlt időszakban?
- Sokat járok azért haza, sok minden változott. És nekem is tennem kellett érte. Az unokatesómék sokat segítettek ebben, például mindig vettek jegyet, hogy menjek el velük a falubálba. Kiderült, hogy nem szálltam el, nem vagyok bolond, lehet velem sört inni, szóval olyan normális ember vagyok. És amikor először mentem, akkor még nem nagyon szóltak hozzám, a második alkalommal már többen jöttek, harmadszorra meg már alig bírtam szóval.
- De valamiért mégis odamentek…
- Nagyon sokat változott a helyzet, mesélnek mindenfélét. A fél falu Németországban dolgozik, gépsorokon nagyon nehéz munkát végeznek. Férfiak, nők. Beállnak a buszok a piacra vagy a főtérre, szállnak fel az emberek, viszik ki őket. Rengeteg az olyan ember, aki úgy visszatévelyeg, mint én. Két éve dolgozik kinn valami gépnél, időnként hazajön. Nagyon sokan kamionsofőrök, 3-4 hétre mennek el. Egy ilyen falunapon, bálon, már nagyon más a hangulat. Egészen másképp látják, másképp becsülik meg az eseményt, hogy együtt vagyunk. És hát nagyon nehéz így élni, régen is nehéz volt persze, de másképp nehéz.
- Bele tudják képzelni a helyzetedbe magukat? A hazalátogató falubéliébe?
- Igen, ez is benne van, kitágult a látókörük odakinn, egy másik világot látnak, euróban kapják a fizetésüket. Ha itthon marad, akkor is kemény a meló, csak Szentesen a Hungeritben harmadannyiért. Most ott amúgy Kárpátaljáról érkezettek dolgoznak sokan.
- Jó, hogy az előbb említetted a menekültkérdést. Gondoltad volna, akár három éve is, hogy az országban ilyen közhangulat alakulhat ki?
- Dehogy.
Olyan dolgok lettek természetessé, amit még akár egy éve sem hittél volna el. Hogy a gyűlöletnek olyan formái, olyan reflexek térnek vissza még egyszer, amelyekről eddig csak olvastál.
Bárkit bármikor céltáblának nevezhetnek ki, és ágyúval lőnek rá, ez rémisztő. És épp azokat hergelik, akiket otthagytak az út szélén, ezek az emberek pedig csak céltáblákat keresnek a felgyülemlett gyűlölettől vezérelve. Engem nagyon megvisel az is, ahogy az egyház asszisztál ehhez.
- Mondjuk, Beer Miklós váci püspök éppen nem.
- Igen, ő nem. És vannak még üdítő kivételek, de hát miért ne képeznék le ugyanúgy a magyar társadalmat, mint más szubkulturális csoport? Én azt az elalvást fájlalom legjobban, amikor a röhejes „ezt már nem merik megcsinálni” mantra megy hosszú évek óta. És ez a lecsúszási folyamat megdöbbentően hasonlít a régről ismert folyamatokra. Fifi néni (Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni) naplóját olvasva olyan érzésed van, mint egy borzalmas drámánál, amelynek pontosan tudod a végét, úgy lehet olvasni, hogy reménykedsz, mint a filmeken, hogy hátha mégsem úgy lesz. Valószínűleg ez erősíti a tűréshatárokat, hogy mindig leakad a lánc egy karikája, de, hogy már a következő csak nem fog…
- Mindig leakad…
- Le. Csak mi történik, ha ez eléri a tűréshatárt? Hogy ezt már nem tűrjük tovább. Akkor mi van? Azt is fájlalom, hogy az a polgári öntudat, amely mindig fenntart egy társadalmat, akkor is, amikor nagy veszély fenyegeti, az hova lett? Én a svédekébe látok bele, és ott hasonló problémák is vannak, de ott van egy olyan civil kontroll, amely nagyon működik. A menekültek, a nyugdíj, a környezetvédelem ott is probléma. Csak ott megvan ez a civil öntudat. Ott bekopogtatsz a szomszédnak, hogy nem szoktuk járatni a motort, mert szennyezi a környezetet. Ja, ok, bocs, leállítja. Ezt meg kell tanulni, ebben segítenek, jó szóval. És te megtanulod. Most képzeld el, hogy megyek itt a Victor Hugo utcában, és járatják a hatalmas autójukban a motort, hogy menjen a légkondi, de öten is egymás mögött, és újságot olvasnak. Mi történne, ha én bekopognék, hogy bocs, de itt nem lehet levegőt venni, légy szíves, állítsd már le a motort? Hát örülhetek, ha nem vernek meg...
- Na de ha a svéd bekopog, és szól a motor miatt, mögötte ott áll az egész svéd társadalom.
- Ott áll. A civilek, politikusok, mindenki ott van a szava mögött, és ezt érzed valahogy.
Nálunk ennek a megvalósulási formái a csendőr és a házmester. Ott meg a polgári öntudat. És itt nem áll mögötted senki.
És ezt a bizonytalanságot ugyanúgy megérzed a levegőből, mint ott az ellenkezőjét.
- A politikai elit miért állna mögötted? Ismeri a te problémáidat?
- Azt mondja a sógorom, aki svéd, hogy az Olof Palme-gyilkosság, amely ott metaforikus jelentőségű, nem törte meg a svéd politikusok hozzáállását. Hogy akkor ezután is villamossal járnak. Mert akik minket vezetnek, azok köztünk is élnek, és nem az a cél, hogy elkerüljenek közülünk, hanem úgy éljenek, közlekedjenek, ahogy mi. Vagyis villamossal. Én azzal járok, meg gyalog, van autóm is, de Budapesten nem használom. Vidékre azzal megyek, mert mással nem érnék oda az író-olvasó találkozókra. Szerinted hány miniszter jár nálunk tömegközlekedéssel?
- De az, hogy elszakadnak a valóságtól, mennyire veszélyes?
- Az a furcsa inkább, hogy a felső tízezer, amely a legközelebb van ehhez az elithez, amely egy alternatív valóságban él, jelentős részben megpróbálja átvenni ezeket a dolgokat, amelyek ebben az alternatív valóságban léteznek csak. Törleszkednek, és azt látod, hogy a középréteg teteje is egyre inkább.
- Ez a kultúrában is működik? A törleszkedés?
- Persze. A beállás a sorba, a lojalitás. És abban a pillanatban olyan aránytalan dolgok történnek, hogy el se hiszed. Kezdődött az MMA-val, és például az Orbán János Dénes-féle intézménnyel.
- A pénzosztásra gondolsz?
- Döbbenetes, hogy a magyar irodalmi élet a tizedéből gazdálkodik annak, amit nekik csak úgy odadobnak. És nem hagynak levegőt, nincs alternatíva. Az fel sem merül, hogy ezek az írók, egyesületek, folyóiratok nem vagyont akarnak, hanem csak létezni. Nem is értik. Miért akarnak létezni? Mire jó ez?
- Látsz-e ebből kiutat? Ki lehet-e ebből művészileg valamit hozni?
- Én úgy érzem,
az olvasók java része azért még nem bolondult meg. Hogy arra figyelnek, akik tényleg jók.
Nem érdekli őket az MMA-tagság, a Nemzeti Könyvtár, és hiába szorulnak ki a hűbéri rendszerből (közrádió, köztévé romjai, stb.) az írók, és ritkul meg körülöttük a levegő, ők nem tudtak a helyükre benyomulni. És hiába foglalkozik velük egy komplett hűbéres sajtó, akkor sem. Persze lehet, hogy ez nem is fontos már. Csak a pénz.
Vajon a család jelentheti-e nekünk az otthont az időben, vagy minden alkalommal újra meg kell küzdenünk ezért az otthonosságért? Grecsó Krisztián történetei legszemélyesebb emlékeinket idézhetik fel: a nagymamákkal töltött nyarakat, a szabálytalan karácsonyestéket, az önálló élet első bizonytalan lépéseit, a hosszú vágyakozásokat és a rövid találkozásokat.
A szerzővel ismerős terepen barangolhatunk, mégis minden más. A falu és város közötti kulturális váltások megélése, a helyekhez és helyzetekhez való visszatérés ambivalenciája most is ott van az írásokban, de mindent közelről látunk, így a történetek egyszerre komikusak és drámaiak.
A Harminc év napsütés olyan, mint egy varázslatos kalendárium, benne a generációk közötti kommunikáció lehetőségei és lehetetlenségei, a velünk élő múlt kiismerhetetlen történetei.
"Ötvenéves titok szabadult ki a napvilágra. Ötven évig nem merte senkinek mondani. Félt, hogy megmosolyogják, kinevetik. Mit akar egy négy elemit végzett, árva lányból lett parasztasszony? Mi végre írogat? Milyen úri hóbort ez? Ő is így gondolta, nem is akart írni. Röstellte. Eleinte még maga előtt is. De a mondatok jönni akartak, daloltak a fejében, elmentek akkor is, ha nem írta le őket. Egy idő után megunta a pazarlást. Elkezdte lejegyezni mind.
Először verseket, imákat. Utána az első regényt, a szerelmeset. Később novellákat, régi meséket a makói alföldről, a régi városról, a zombori tanyákról, a világról, ahol nehéz az élet, de akik ott éltek, azoknak ez jutott. Utána írta meg az életét is. Persze ez sem volt kisebb pazarlás, az írások nagyja odaveszett, vagy elhasználták, ha nagy volt a szükség. De ez a néhány, köztük az önéletírás, ott, az ágyneműtartó aljában, megmaradtak."
(Magvető)
Címkép: Facebook
Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/
