Frank Zappát élete utolsó percéig a zene és a gondolat szabadsága vezérelte – a portréfilm magyarországi bemutatójára
1970 telén egy Helsinki melletti rock-klubban különös hangokra lettem figyelmes: először olyan volt, mint valami hamis macskazene, aztán átváltott egy lendületes hangfolyamba, szaxofon- és gitárszólókkal. A lemez az Uncle Meat volt, az előadó pedig Frank Zappa és a Mothers of Invention.
Egy évvel később már lemezem is volt az átható tekintetű, bajszos úriembertől: a Chunga’s Revenge albumon volt erdélyi román motívum, blues, meditatív jazz-rock, kis kortárs zenei bagatell, és amerikai utcai ünnepségeket gúnyosan idéző fúvós-betét.
Gimnáziumi éveim alatt Hódmezővásárhelyen volt egy magánklubunk, ahol a kor progresszív zenéinek hódoltunk. Zappa lemezei állandóan műsoron voltak, hol áhítattal hallgattuk lenyűgöző futamait, például a Hot Rats lemezt, ami ma is a kedvenceim közé tartozik, hol pedig halálra röhögtük magunkat, mint a 200 Motels-en, pedig a szövegek túlnyomó részét nem is értettük.
Aztán 1982 májusában a párizsi Hyppodrome de Pantin-en felállított óriás sátorban élőben hallhattam a Mestert. A koncert idején ömlött az eső, helyenként még a sátorba is befolyt, az első 10 perc után valaki valamit bedobott a színpadra, mire Zappa közölte: még egy ilyen és levonulnak. Szerencsére több incidens nem volt, és olyan három és fél órát nyomtak, hogy a fal adta a másikat. Zappa, aki egy égszínkék ingben, piros pöttyös fehér fürdőnadrágban, rövidszárú piros zokniban és edzőcipőben jelent meg, jószerével lélegzetvételnyi szünetet sem adott a nyolctagú bandának és a közönségnek, énekelt, gitározott, vezényelt, miközben elszívott fél doboz cigarettát, és megivott legalább öt kávét. Ráadásként pedig egy modern kamaraművet dirigált általános ováció közepette. E koncert után határoztam el, hogy begyűjtöm a Zappa-életmű hiányzó darabjait, hogy végre helyre tudjam őt tenni az agyamban.

Ez azóta sem sikerült. Frank Zappa sem életében, sem életművében nem tűrt semmilyen besorolást. Ahogyan az Alex Winter által készített portréfilmből, a Zappából is kiderül, számára egyetlen dolog létezett: megvalósítani azt a zenét, amit a fejében hallott, és ebből semmilyen körülmények között nem engedett. Nem jelenthettek neki korlátot a lemezkiadók, a zenésztársak, a közönség elvárásai, ami pedig a szövegeit illeti, egész életében következetesen harcolt mindennemű tiltás, tabu, cenzúra ellen. Ahogyan minden zseni esetében, nála is voltak kevésbé sikerült, vagy kevesek által megértett próbálkozásai, nagyobb arányban hagyott azonban maga után olyan műveket a legkülönbözőbb stílusokban és műfajokban, amelyek nemcsak hogy kiállták az idők próbáját, de beemelték őt a 20. század második felének legtalálékonyabb zeneszerzői közé is. És gitárosnak sem volt éppen utolsó. A filmben is szereplő Steve Vai például úgy "könyörögte be" magát csapatába, hogy vállalta: lekottázza a Mester szólóit készülő gitáriskola-albumához.
Valószínűleg csalódást okoz a film azoknak, akik legalább valami mozaikos keresztmetszetét szerettek volna kapni Frank Zappa zenéjéből. Ez azonban nem egy két, hanem egy négyórás filmben is lehetetlen vállalkozás lett volna. Így csupán felvillannak ismertebb Zappa-motívumok, csak utolsó koncertjéről, az Ensemble Modernnel Frankfurtban előadott The Yellow Shark-ból hallunk bővebb részletet, és a stáblista alatt az egyik legszebb gitárdarabja, a Watermelon in Easter Hay megy. Az alkotók a muzsikus felesége, az azóta szintén elhunyt Gail, egykori zenészi és számos archív felvétel, interjúrészlet és más szereplések segítségével elsősorban annak az embernek a személyiségére voltak kíváncsiak, aki mindent alárendelt zenei törekvéseinek, még az emberi kapcsolatait is.

Zappának saját bevallása szerint baráti körét családja, felesége és négy gyermeke jelentette. Kiderül, hogy soha nem zenekarban gondolkodott, hanem elképzeléseihez keresett erre alkalmas és kellőképpen alázatos muzsikusokat. Perfekcionista volt, ezt elvárta azoktól is, akik vele játszottak, még a „hülyeségeket” sem a véletlen szülte. Jellemző rá, hogy amikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan prosztatarákja van, felállított egy fontossági sorrendet tennivalóiban.
Bár a filmben nincs szó róla, köztudott, hogy utolsó éveiben szinte mániákusan gyűjtötte be a koncertjeiről készült kalózfelvételeket, hogy azok se maradjanak ki hatalmas hangtárából, amelyet ma, az összes jogokkal együtt, kisebbik fia, Ahmet kezel. Iszákosokat, drogosokat nem tűrt meg maga körül, ugyanakkor ő sem volt szent, a turnékon nem tudott és nem is akart megállj parancsolni ösztöneinek, ha a groupie-ról volt szó. Még külön zenekart is szervezett nekik. Gail azonban e kicsapongásait elfogadta, mert a családi életükre nagyon vigyázott. „Még ellentmondásaiban is következetes volt” – mondja róla Ruth Underwood ütős, egyike azon keveseknek, akiket a zenészek közül közel engedett magához.
Ilyen ellentmondásnak látszik, hogy bár Zappának nagyon is határozott, és nem túl hízelgő véleménye volt kora amerikai társadalmáról, soha nem csatlakozott semmilyen mozgalomhoz, politikai irányzathoz, mindig csak a maga nevében foglalt állást. Egy korai nyilatkozata, amely a Mothers „provokatív” előadásai nyomán született, egyfajta ars poeticának is felfogható:
Ezt az elvet követte, amikor kigúnyolta a Music Televisiont, amely számára a zene sírásója lett, mert csak „szép embereket” akart mutogatni. Akkor is, amikor nevetségessé tett egy konzervatív szenátorfeleségek által létrehozott bizottságot, amely korhatárokat akart rákényszeríteni a pop-zenére és akkor is, amikor egyik utolsó lemezén, a Broadway The Hard Way-en pimasz szellemességgel szedte le a keresztvizet az elnökjelöltekről és az álszent, pénzsóvár tv-evangelistákról. Nem lehet tudni, mennyire gondolta komolyan, amikor már súlyos betegen, 1991 végén közölte, hogy indulni akar az elnökjelöltségért.
Sajnos a néhány nappal későbbi budapesti útjáról – a díszvendége volt a tabáni Budapesti Búcsúnak – nem láthatunk képeket, igaz, nálunk nem is volt olyan tömeges ováció. Itt sosem volt olyan kultusza, mint a cseheknél, ahol Zappa munkássága a Velvet Undergrounddal együtt a szabadság levegőjét jelentette a „prágai tavasz” leverése után. Fellépése azonban így is emlékezetes volt Babos Gyulával, Kőszegi Imrével és Egri Jánossal.
Magam is meglepődtem, hogy mennyire megérintettek az utolsó képek, amelyek már a halálra készülő Zappáról készültek. Alig 53 évet adott neki a sors, hogy egy hihetetlen, több mint 110 nagylemeznyi életművet hozzon létre. A filmben felhangzott töredékek nyomán már azon gondolkodom, hogy mikor melyik lemezét veszem elő, mert nem mindegyik alkalmas arra, hogy bármikor meghallgassuk. Annak ellenére, hogy maximálisan egyetértek azzal a mondatával, amellyel rendszerint befejezte interjúit és saját kiadója hírlevelét: „A zene a legjobb” (Music is the best).

A Zappát július 1-én az Uránia filmszínházban mutatták be a Pannonia Entertainment forgalmazásában, a következő napokban országos hálózatban is látható lesz.