KULT

„Elkezdtük élvezni, hogy mi magunk se tudjuk, milyen stílusú lesz a következő dalunk” – Interjú az Elefánt zenekarral

Tudatosan írnak szomorú és nem túl populáris számokat? Mennyire állnak hadilábon a magyar alter jelzővel? Lesz-e nekik is arénakoncertjük? Új lemezük apropóján beszélgettünk a zenekarral.


Néhány hete jelent meg az Elefánt 5. nagylemeze Semmi címmel, amit június 7-én mutatnak be a Budapest Parkban. Az album több ponton is visszautal a 2017-es Mindenre, rádióbarát sláger kevés, szimbolika viszont annál több van a dalok között. A zenekar két tagjával, Szendrői Csaba énekes-szövegíróval és Tóth András gitárossal próbáltuk megfejteni a koncepciót, valamint azt is, mi a titka, hogy immár 12 éve működnek tagcsere nélkül, és a műfajukban mára nekik van a legnagyobb rajongótáboruk.

Az eddig megszokotthoz képest több idő telt el az előző lemezetek és a mostani között. Nehezebben jöttek az ötletek?

Tóth András: 2019-ben adtuk ki az EL-t, 2020-ban volt egy Covid, ami eltartott 2021 közepéig. Mivel felelősségteljes zenekar vagyunk, betartottuk azt a szabályt, hogy ne menjünk közösségbe, ezért egymással sem találkoztunk. És mivel a lemezbemutató turné is félbeszakadt a járvány miatt, amikor újra lehetett koncertezni, inkább azt folytattuk.

Mindazonáltal 2021-ben és ‘22-ben kiadtunk négy single-t is, ami ennek a két évnek a lenyomata, de előre megbeszéltük, hogy a soron következő nagylemezre nem tesszük majd fel őket, mert nulláról akartunk indulni.

Szendrői Csaba: Szerintem ezzel a négy dallal kitöltöttük a tátongó űrt annak ellenére is, hogy nem jelent meg lemezünk. De mivel alapvetően a koncertezésből élünk, a lezárások után az volt a prioritás, hogy az elmaradt koncerteket bepótoljuk.

T. A.: A négy single-nek köszönhetően viszont azt vettük észre, hogy kifejezetten növekszik a hallgatottságunk és a közönségünk is…

Sz. Cs (közbeszól): Igen, hirtelen 190 centisek lettek.

T. A.: Köszi, most elfelejtettem, mit akartam mondani… Na szóval, ráadásul volt egy tizedik évünk is 2022-ben, amire külön szerettünk volna fókuszálni a Budapest Park-tematika szempontjából. Végül tavaly év elején határoztuk el, hogy szeretnénk csinálni egy új nagylemezt, és neki is álltunk. Ha nem is egy teljes év, de 8-10 hónap kemény munka mindenképp kellett ahhoz, hogy összeálljon.

A teljes új album:

Az volt a benyomásom a Semmi dalait hallgatva, hogy talán még az eddigieknél is szomorúbbak és kevésbé populárisak. Tudatosan mentetek el ebbe az irányba, vagy egyszerűen ez jött belőletek?

Sz. Cs.: Nem szoktunk gondolkodni ezen, ha eleve tudnánk úgy írni, hogy rohadtul populáris legyen, már nyilván Rolls Royce-okkal járnánk. Nem az volt a célunk, hogy 11 dalból 11 világsláger legyen, hanem az, hogy a megfelelő helyre tegyék az emberek.

T. A.: Ha megnézed, mik a populáris műfajok manapság – például a trap vagy a hiphop –, akkor nyilvánvaló, hogy nem célunk ezeket lekövetni és az éppen aktuális trendek után menni. Ami tetszik nekünk bizonyos műfajokból, azt néha megpróbáljuk beépíteni a zenénkbe, de sosem görcsösen.

Azt viszont régóta tudtuk, hogy szeretnénk csinálni egy Semmi című lemezt, ahogy azt is, hogy ezt nem közvetlenül a Minden után szeretnénk. Most érett be annyira a gondolat, hogy kidolgozzuk a koncepciót, a dalok hangulata nyilván közben is alakult.

Sz. Cs.: A kiszámíthatatlanság és a lemezeken belüli változatosság már amúgy is jellemző volt ránk, de most egy kicsit még jobban rájátszottunk: elkezdtük élvezni, hogy mi magunk se tudjuk, milyen stílusú lesz a következő dalunk. Ez már az elmúlt két lemezre is igaz volt, ezúttal viszont a dalsorrend összeállításánál is kifejezetten figyeltünk arra, hogy az egymástól a lehető leginkább eltérő hangulatok kövessék egymást. Egyszerűen azért, mert ilyenek a zenehallgatási szokásaink. Nálam például a kocsiban egymás után jön Chopin, Kendrick Lamar, vagy éppen Lola Young.

Cikkben szereplő fotók: Tihanyi Anna

Nem húz le nagyon benneteket, ha csupa szomorú dalt játszotok a koncerteken?

Sz. Cs.: Vegyük ketté a dolgot: vannak egyrészt a szomorú témájú dalok, másrészt a szomorú hangulatú zenék. Szerintem ezen a lemezen szerepel legalább három vidám hangulatú zene, attól függetlenül, hogy témáját tekintve akár szomorú is lehetne. Amúgy szerintem nemcsak kétbites, vidám és szomorú zenék vannak. Például ha a Van harag című számot nézzük, a harag egy teljesen különálló érzelem.

T. A.: Persze van olyan dal is, ami kontraszt nélküli, például a Paripa szövegében és hangulatában is szomorú. Amikor elkezdtünk beszélni a semmiről, mint koncepcióról, először azt vázoltuk, mennyiféle lehet. Ez az anyag nyilván nem a nagy tömegeknek szól, eleve tudtuk, hogy nem szeretnénk feláldozni a dalokat a popularitás érdekében, mert a cél a téma alapos körüljárása volt. Nem akartunk belerakni egy számot se valamiféle könnyebben fogyasztható formátumba csak azért, hogy többekhez eljusson.

Sz. Cs.: A legtöbb nagy zenekarnál azt tapasztaltam, hogy minél későbbi egy albumuk, annál kevésbé érdekes számomra. Mi szeretnénk ennek az ellentéte lenni, és a növekvő ismertségünket nem arra használni, hogy még sokkal többen megismerjenek bennünket. Ehelyett inkább megteremtjük a feltételeit annak, hogy a számunkra legérdekesebb zenéket csinálhassuk.

Szerintem a Semmi a legizgalmasabb lemezünk, attól függetlenül, hogy nem a legvidámabb vagy legkönnyebben fogyasztható. Azt szeretném, ha a közönségünk mindig várná a következő albumot, mert meglepetés neki, hogy milyen lesz.

Nyilván előfordulhat, hogy valamelyik épp nem tetszik nekik annyira, de ez még mindig jobb, mintha pont ugyanolyan lenne, mint az előző. Persze biztos van olyan, hogy egy zene „elefántos”, ebbe viszont férjen bele a lehető legtöbb minden.

T. A.: Szerencsére nekünk mindig viszonylag nyitott közönségünk volt. Sokszor azok az emberek okozzák a legnagyobb meglepetést, akikből egyáltalán nem néznéd ki, hogy tetszeni fog nekik a zenéd. A megosztó faktor egyébként abszolút jellemző ránk: nem az a cél, hogy mindenki szeresse, amit csinálunk, sokkal inkább az, hogy aki szereti, az szeresse nagyon.

A Semmi több dalában is visszautaltok korábbi számaitokra, illetve szövegeitekre. Ez hogy jött?

T. A.: Amikor eldöntöttük, hogy a Minden párjaként elkészítjük a Semmit is, adódott a lehetőség, hogy egyes dalokat, illetve tematikákat tovább írjunk, egyfajta komplementer jelleget adva nekik. Ez leginkább nekünk volt izgalmas alkotói folyamat, hiszen ha mondjuk 5 év elteltével meghallgatod újra egy dalodat, közel sem biztos, hogy ugyanaz fog eszedbe jutni róla, mint amit akkor éreztél. Természetes, hogy hozzááadódnak dolgok, amelyek azóta történtek veled.

Egyike vagytok azon kevés zenekarnak, akik (egyetlen kiválást leszámítva) ugyanabban a felállásban játszanak, mint az alakuláskor. Mi a titka, hogy több mint 10 éve ilyen jól kijöttök egymással?

Sz. Cs.: A zenekar nekünk elsősorban a személyes kapcsolatokról szól, és csak másodsorban minden másról. Ha bármi történik velem az életben, ők az elsők, akik tudnak róla, hamarabb mint anyám, a nőm, vagy bárki más. Én személy szerint így vagyok vele, és szerintem a többiek számára is egyfajta védőháló ez az egész: nemcsak közhelyes család, hanem tényleg betölti a család funkcióját, ha szükséges.

T. A.: Amikor épp nem is vagyunk annyira jóban egymással, a zenei kommunikáció ettől függetlenül működik köztünk.

Ha felmegyünk a színpadra vagy a próbaterembe zenélni, az egy olyan érzés, amit nem szívesen engedsz el 10 év után. Bármilyen problémára tök jó válasz lehet, ha pedig valamire mégse, akkor elmegyünk terápiába zenekarilag, erre is volt már példa.

Kiégést éreztetek már a folyamatos koncertezés miatt?

Sz. Cs.: Szerintem inkább elfáradni tudunk a zenélésben, nem kiégni. Akkor égnénk ki, ha nem zenélnénk. Illetve ha csak annyit kapnánk vissza az emberektől, hogy „hú, ez a lemez tök jó, pont ugyanolyan, mint az előző volt!” Akkor már inkább mondják azt rá, hogy ez a legszarabb lemez a világon.

Nem tudom, a magyar alter jelzővel mennyire álltok hadilábon…

Sz. Cs.: Én már büszke alteres vagyok! Úgy érzem, meguntam a harcot ez ellen, szóval mostantól mi vagyunk „a” magyar alternatív rockzenekar.

T. A.: Egyébként szerinted mit jelent ez a jelző?

Én leginkább a szövegközpontúságot mondanám.

Sz. Cs.: Érdekes kérdés, én inkább úgy gondolom, hogy ami nem sorolható be egyértelműen egy adott stílusba (például rock, punk vagy elektronikus), az automatikusan alternatív lesz. Bárcsak úgy lenne, ahogy mondod, de szerintem attól még lehet valami alternatív, hogy nagyon szar a szövege, vagy egyáltalán nem szövegközpontú. Inkább az a kérdés, mi vajon tudnánk-e olyan zenét csinálni, hogy ne így címkézzenek bennünket. Én mindenesetre időnként csinálok feateket rapperekkel, és akkor megnyugszom, hogy nem kell megfelelnem az elvárásoknak.

Az eredeti kérdésem úgy szólt volna, hogy milyen összetevői lehetnek szerintetek a sikereteknek, mármint annak, hogy ebben a műfajban mára nektek van a legnagyobb közönségetek?

T. A.: A sikernek mindig annyi az alapja, hogy rohadt sok energiát raksz bele valamibe.

Például van egy összetartó zenekarod, akikkel olyan helyeken is hajlandó vagy felmenni a színpadra, ahol előre tudod, hogy nem biztos, hogy meg fogja érni. Mégis csináljátok, és egyszer csak – akár évek múlva – eljön a pont, amikor azt mondjátok, hogy basszus, ez megéri. Mert mondjuk egyre többen lesznek, akik értik és értékelik a zenédet.

Sz. Cs.: Szerintem azért óriási szerencse is kell hozzá.

A Budapest Parkot már megtöltöttétek egyszer, és a lemezbemutatón is jó esély van a teltházra. Adja magát a kérdés: a következő cél az Aréna vagy az MVM Dome lesz?

Sz. Cs.: Van ilyen célunk, igen.

T. A.: Most pont két olyan taggal beszélgetsz, akik a stratégiai tervezésbe annyira nem vonódnak be, de ha létre is jön ez a koncert, biztosan az lesz a célunk, hogy olyan műsort adjunk, ami maximálisan helyt áll abban a térben. Fontos, hogy ezt az univerzumot úgy tudd oda felrakni, hogy élvezhető legyen és kihasználja a hely adottságait.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk