KULT

Egyedi Péter: Egyszerűen csak engedtem, hogy kijöjjön, ami ki akar jönni

Az Óriás frontembere egy időre hátrahagyta a hangos-zúzós külsőségeket, hogy bensőséges hangulatú szólólemezének anyagával koncertezzen. Interjú.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. március 01.



Mindenkinek megvan a maga története – ebbe a szókapcsolatba sok mindent bele lehet képzelni, az undergroundban jártasak azonban tudják, hogy Egyedi Péter egy szál gitáros szólóprojektjét takarja.

Vagyis ez ebben a formában már nem igaz: a MMAMT ugyanis nemrég kibővült felállású zenekarrá alakult, mégpedig azért, hogy így adhassák elő a frontember hasonló címmel megjelent szerzői lemezét.

A bemutatkozó koncert március 6-án lesz az A38 hajón, ennek apropóján beszélgettünk.

– Hangzását tekintve nem nagyon különbözhetne jobban egymástól az Óriás és a Mindenkinek megvan a maga története projekt. Egyformán közel áll hozzád mindkettő?

– Nem, szerintem épp ez a dolog lényege. A MMAMT (amit „mamt”-nak szeretek ejteni) 100 százalékig én vagyok, emiatt csináltam meg, mert szükségem volt erre. Az Óriás is én vagyok, teljes mellszélességgel vállalom és büszke vagyok minden pillanatára, de az egy klasszikus zenekari entitás, amiben rajtam kívül még két tag és két vendég vesz részt. Így akarva-akaratlanul az összecsiszolódás mentén alakulnak az ottani dolgok.

Egyébként jól esik, hogy a különbözőséget említed, mert Ákos (Örményi Ákos, az Óriás basszusgitárosa – szerk.) is pont azt mondta bókként, miután meghallgatta az új lemezt, hogy mennyire örül, hogy nem óriásos. És valóban nem egy telivér rockzene, visszafogottabban is éneklek, az egész világa picit más.

– Azt mondhatjuk, hogy kicsit ráuntál a torzított gitárokra?

– Nem a ráunás a jó kifejezés, ez inkább egy folyamat végeredménye. Ha az Óriás legutóbbi lemezén (Minden villany ég) meghallgatod a Máshol című számot, az a korábbi albumokon még elképzelhetetlen lett volna. A kísérletezési vágy folyamatosan bennem volt, soha nem szerettem tartósan beleragadni dolgokba.

Vonzott ez a fajta szellősebb hangszerelésű dalépítés már az Óriásban is, de ott nem tudtam mindig keresztülvinni az ötleteimet a másik két alaptagon. Zeneileg ezek talán nem annyira izgalmasak, de szerzőként fontosnak éreztem ilyen irányban is kipróbálni magam.

– Szövegvilág terén van eltérés a két projekt között? Ami az egyikbe belefér, de a másikba nem, vagy fordítva?

– A legfontosabb, hogy az én szempontomból itt kontinuitás van, nem váltottság. Bár az első MMAMT-lemez csak most jelent meg, ez az alteregóm is működik már nagyjából 10 éve, tehát szinte egyidős az Óriással. Mindkettő az én sztorim, csak most épp ez került előtérbe.

Abban viszont lehet valami, hogy másképp írok szöveget, mind régebben. Volt egy nagy ráeszmélésem arra, hogy nem kell görcsösen akarni a dalok megszületését, hanem inkább csak engedni, hogy kijöjjön, ami ki akar jönni.

Ma már nem érzem azt, hogy a saját szövegeimben mindenképp kell lennie valami princípiumnak, vagy csak rám jellemző egyéni stílusjegynek. Az új album ennek szellemében készült, ezért szerintem sokkal felszabadultabb is lett.

Hogy aztán milyen lesz, amikor újra Óriás-szöveget írok majd, azt egyelőre nem tudom, 2016 óta nem írtam Óriás-szöveget.

– Mekkora a régi és az új dalok aránya a lemezen, és a régebbiek közül hogy döntötted el, mik kerüljenek rá?

– A gerincét mindenképp az újak alkotják: miután túlestem az imént említett ráeszmélésen, nagyon gyorsan elkezdtek kibontakozni az ötletek. A 13 dalból végül 9 lett új, és 4 régebbi, amit ezelőtt is játszottam már. Utóbbiak esetében szintén az volt a vezérlőelv, hogy hangulatilag egységet alkossanak a többivel. Tölteléknek semmiképp nem mondanám őket, helyük lett a lemezen, meg egyébként is: kiadhattam volna a lemezt akár 9 dallal is.

Szerintem mindegyik hozzáad az összképhez, például az Ez egy ilyen világ az egyik legelső olyan megnyilvánulásom volt dalszerzőként, ami tényleg egy valós, személyes élményből táplálkozik és azt írja le, ködösítés nélkül. A Jóemberek is hasonló kategória, és vannak félig új (vagy félig régi) számok is, például a Folyó, vagy a Meztelen. Ezek 4-5 éve írodtak, de eddig nem adtam ki őket, mert akkor már tudtam, hogy szeretném összerakni a mostani lemezt.

A teljes lemez:

– A zenekaros felállás másik öt tagja mennyit ad hozzá az egy szál gitár, ének hangzáshoz?

– Pontosan annyit, amennyit az adott dal megkíván. Különlegesség a két dobos felállás: amikor megkerestem a srácokat, egyedül én voltam az, aki hitt ebben.

Még maguk a dobosok is kérdésekkel teli arccal figyelték, miért akarok két dobot, de az első próbán mindenki ráeszmélt, hogy tényleg nem felesleges: még ha ugyanazt is játsszák, elképesztő jó a lüktetésük, nagyon jól kiegészítik egymást.

Bár a dalok nem hangosak, de a hangszerelésüket ettől még szerettem volna minél gazdagabbra venni. Nem fog mindenki minden dalban játszani, viszont amikor játszik, akkor sem sokat. Inkább a sok piciből áll össze a zenei szövet.

A zenekarral egyébként alapvetően az a célunk, hogy megszólaltassuk élőben, ami a lemezen hallható. Viszonylag sokat foglalkoztam a felvételekkel – hiszen egyedül raktam össze –, és a többieknek is tetszett a végeredmény, így eleve nem volt napirenden, hogy olyan sok mindent átvariáljunk.

– Ezek tipikusan nem bulizós, táncolós dalok. Nem tartasz attól, hogy a koncert végére nagyon leül majd a hangulat?

– Egyáltalán nem, sőt. Én azért csináltam már egy csomó szerzői estet az utóbbi években, és bár olykor előfordult, hogy feldolgozásokat is játszottam, máskor viszont semmi olyat, ami kilóg ebből a szomorú vonalból – és az is működött. Nyilván két órán keresztül még én se hallgatnám, de a 70 perces program, amivel készülünk, szerintem nagyon izgalmas lesz.

– Ültetettek lesznek a koncertek?

– Nem, rendes állósak. Lehet, hogy jobban illene egy székekkel telerakott terembe, hiszen az esztétikája sem áll messze mondjuk a színházitól. Egy ültetett közönség viszont sokkal moderáltabban viselkedik, én pedig azt szerettem volna, ha szabadabb marad a hangulat. És ha már az eddigi egy szál gitáros felállást rendes zenekar váltotta fel, emiatt is jobban adja magát, hogy klasszikus koncertkeretet teremtsünk.

– Az Óriás közönségével mekkora átfedésre számítasz?

– Ha magamból indulok ki, én kíváncsi lennék egy általam kedvelt zenekar tagjainak más projektjeire is, de az igazat megvallva fogalmam sincs. Bízom benne, hogy az óriásosok nyitottak lesznek a MMAMT-ra is, különösen, hogy az Óriás ugye most nem koncertezik, így arra nem is tudnak járni.

– A zenélés számodra inkább munka, hobbi, szenvedély, vagy esetleg mindez együtt?

– Többnyire szenvedély, aminek csomó barátságot köszönhetek, valamilyen szinten pedig munka is, mivel mostanában több zenekarral dolgozom zenei rendezőként. De ebből se vállalok el olyat, amihez nem tudok érzelmileg kötődni.

– Főállásban a Fishing on Orfű egyik szervezője vagy. Miből áll a munka egy ilyen fesztiválnál, ahol egész évben azért kell dolgozni, hogy az a bizonyos 4 nap jól sikerüljön?

– Kicsit olyan az egész, mint a suli: június végén vége, utána pihenünk egy nagyot, egy-másfél hónapig nem is látjuk egymást. Ősz elejére összeállnak a tanulságok a visszajelzésekből, először kiértékeljük ezeket, majd kezdődhet az álmodozás arról, merre szeretnénk továbblépni. Az év fennmaradó része erről, illetve a december eleji jegyárusítás előkészítéséről szól.

Januártól állunk neki komolyabban a szervezői feladatoknak, fokozatosan áll össze az egyes helyszínek programja. A fő színpadok mellett vannak ugye színházi programok, beszélgetések, az erdei és a víziszínpad, mozi, off-programok... Ezeken mind folyamatában dolgozunk. Az archívum is mostanában frissül, hétről hétre töltjük fel a tavalyi koncertfelvételeket. Szóval sok kis részből áll össze, én nagyon szeretem, izgalmas.

– Milyen lesz az idei éved a MMAMT-tal? Hány koncert van tervben az A38-ason kívül?

– Tervben van még pár fellépés, de tény, hogy ez nem olyasfajta produkció, amit sokállomásos turnéra akarnánk vinni.

A lemezbemutatóval együtt lesz mondjuk 5 koncert, mindegyiket igyekszünk majd a maga nemében különlegessé tenni, akár klubban, akár fesztiválon kerül rá sor.

– És hogyan tovább jövőre? Folytatjátok az Óriást?

– Semmi sincs kimondva, egyelőre nem is szeretnék ezzel foglalkozni. Ha majd elkezdünk készülődni az idei két koncertre (az első Orfűn lesz, a második novemberben az A38-on), ki fog derülni, hogy állunk kreatív energiákkal. Engem boldoggá tesz, hogy most a saját dolgommal foglalkozhatok, de minden lehetőség nyitva áll.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk