Egy dilettáns invázió, amely végleg kommunistává tette Fidel Castrót
Az Egyesült Államok a II. világháború befejezése óta több tartós fegyveres konfliktusba is belekeveredett Koreától Irakig, de igazából egyik sem vált dicsőségére. Ugyanez mondható el számos kisebb, a hadsereg különleges egységei és a titkos szolgálatok által szervezett akcióról is. Ez utóbbi „szégyentáblájának” első helyezettje a mai napig a 60 évvel ezelőtti Kuba ellenes intervenció-kísérlet.
Amikor 1959. január 1-én győzött a Fidel Castro vezette kubai forradalom, az Egyesült Államokban bizonyos körök kezdetben szinte rokonszenvvel fogadták a „szakállasok” (barbudos) főparancsnokát. A Comandante 1959 áprilisában még el is látogatott az Egyesült Államokba egy újságíró szervezet meghívására. Castro találkozott Richard Nixon alelnökkel – Dwight Eisenhower elnök inkább golfozni ment - megszerveztek neki egy előadást az amerikai nemzetközi kapcsolatok intézetében. Még a kor legnépszerűbb tv-showmanje, Ed Sullivan is készített vele interjút.
Fidel Castro és Richard Nixon
És bár washingtoni kormánykörökben nem sok könnyet ejtettek a velejéig korrupt, őrmesterből lett diktátor Fulgencio Batistáért, aki közel 30 évig kezelte az országot saját hitbizományaként és egyik fő támasza, mint azt a Keresztapa című filmből is tudjuk, az amerikai szervezett alvilág volt, az új kubai vezetőnek hamar értésére adták, hogy nem számíthat részükről sem politikai, sem gazdasági támogatásra. Az egyébként eredetileg polgári-liberális nézeteket valló Castro nem sokat teketóriázott: államosította a szigetország amerikai érdekeltségeit, és „természetes szövetségre” lelt a Szovjetunióban és a többi szocialista országban. Moszkvának persze kapóra jött a hidegháború kellős közepén egy „előretolt hadállás” a Karib-térségben, alig 200 km-re az amerikai partoktól, Kuba pedig értékesíteni tudta egyetlen exportképes termékét, a cukornádat, amelyért kőolajat, valamint más ipari és fogyasztási cikkeket vásárolhatott.
John F. Kennedy
Az akció megszervezése a Központi Hírszerző Hivatalra (CIA) hárult. 1500, elsősorban Floridába menekült kubait fegyvereztek fel, Guatemalában képezték ki őket a partraszállásra. 1961. április 15-én hat már használaton kívüli B-26-os amerikai gép kubai felségjelekkel szállt fel Nicaraguából és bombatámadásokat intézett több kubai város és repülőtér ellen. Két nappal később került sor a Disznó-öböl-beli (Playa Girón) intervencióra. Ez Havannától 160 km-re, a sziget déli részén egy mocsaras területen történt. A túlzott magabiztosság és a dilettantizmus azonban megbosszulta magát.
Az akció szervezői arra számítottak, hogy az öböl két pontjáról induló támadók elérhetik a közeli Escambray-hegységet, ahová bevehetik magukat, amíg megérkezik az erősítés az Egyesült Államokból. Abban is bíztak, hogy a lakosság az inváziós erők mellé áll, népfelkelés robban ki Castróék ellen és a rezsim rövid időn belül összeomlik. Csakhogy a bombázások miatti nemzetközi tiltakozás nyomán Kennedy elnök leállította az emigránsok légi támogatást, így a kubai légierő meg tudta semmisíteni az utánpótlást szállító amerikai hajókat. Az emigráns haderő felszámolásához alig 3 napra volt szüksége a szovjet és csehszlovák fegyverekkel felszerelt kubai hadseregnek. Fidel Castro már április 20-án győzelemről számolhatott be népének.
A partraszállók közül 120-an meghaltak, a többiek szinte mind fogságba estek. A foglyok közül ötöt - még a forradalom előtt elkövetett tetteikért - fél év múlva kivégeztek, néhányukat hosszú börtönbüntetésre ítéltek, több mint ezret viszont élelmiszer- és gyógyszerszállítmányok ellenében visszaengedtek az Egyesült Államokba.
A titkosítás alól 2005-ben feloldott dokumentumokból kiderült, hogy valójában a CIA sem bízott az akció sikerében. Egy hónapokkal korábbi jelentés szerint kétséges, hogy valóban felkel-e a kubai nép Castro ellen, mert ezzel kapcsolatos előrejelzések főleg az új rendszert gyűlölő emigránsoktól származtak. Elhibázottnak tartották továbbá a partraszállás helyszínének megválasztását, és nem hittek abban sem, hogy olyan területet sikerül elfoglalni, ahol az utánpótlást szállító repülőgépeknek leszállópályát építhetnek. Azt azonban egyelőre homály fedi, hogy minderről tájékoztatták-e az elnököt. Utólag az is kiderült, hogy a kubai emigránsok fittyet hánytak a konspirációs szabályokra, és mivel Castro emberei az első pillanatoktól kezdve beépültek közéjük, Havannában nagyjából tudták, hogy mire számíthatnak.
A Disznó-öböl csúfos kudarcával végleg eldőlt, hogy a sziget, nem lévén más választása a rendszer fennmaradásához, a szocialista táborhoz csatlakozik, és ennek geostratégiai következménye lett, hogy Moszkva nukleáris rakétákat telepített Kubába. Az 1962. októberi „kubai rakétaválság” a hidegháború legforróbb pillanata volt, amikor szinte hajszálon múlt, hogy a világ megúszta a harmadik világháborút. A krízist követően 1963-ban hozták létre az Egyesült Államok elnök és a szovjet pártfőtitkár közötti közvetlen kapcsolatot, a „forró drótot”, hogy elkerüljenek egy esetleges félreértésen alapuló nukleáris konfliktust. Az Egyesült Államok a Kuba elleni embargót végül alig egy évvel az akkor már visszavonult Castro halála előtt, 2015-ben oldotta fel.
Közben azonban a kubai forradalom egyre inkább hasonlítani kezdett a kommunista egypártrendszerű diktatúrákhoz, amelynek középpontjában a „szent és sérthetetlen” Fidel Castro körüli személyi kultusz állt, bár ez utóbbit meglehetősen nehéz volt elválasztani milliók őszinte rajongásától. Ez az érzés még Oliver Stone-ra is átragadt, amikor 2003-ban dokumentumfilmet forgatott Castróról Comandante címen. De kultikus hellyé vált Playa Girón is, homokját még az 1970-es években is „szuvenírként” árusították a Kubába látogató turistáknak.
A „kubai szál” később több változatban is felbukkant a John F.Kennedy meggyilkolásával kapcsolatos összeesküvés-elméletekben. Az egyik szerint maguk a kubai emigránsok ölették meg az elnököt, mert gyengekezűnek tartották a Castro-rezsimmel szemben. A másik verzió főszereplője Sam Giancana, a chicagói „keresztapa”, aki nemcsak szavazatokat szállított 1960-ban az elnökjelöltnek, hanem az ő emberei toboroztak bérgyilkosokat Fidel Castro meggyilkolására. Ehhez képest JFK öccse, Robert Kennedy igazságügy-miniszterként harcot hirdetett a maffiaklánok ellen. Ezt pedig az alvilág urai megbocsáthatatlan „hálátlanságnak” tekintették…
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Kennedy és a CIA kapcsolatai a Disznó-öböl után váltak különösen feszültté. Állítólag nem csupán spontán dühkitörés volt az elnök részéről, amikor kijelentette: feloszlatja a Céget. Kennedy 1961 szeptemberében menesztette is a kubai kudarcért felelőssé tett igazgatót, Allen Dullest és egész vezérkarát, a szervezetet öccse felügyelete alá helyezte, és tervbe vette költségvetésének 20%-os csökkentését. Érdekes módon Dulles két évvel később bekerült az elnök meggyilkolását vizsgáló Warren-bizottságba.
