KULT

Csak a vég kezdete a Stranger Things 4. évadának fináléja, ami egy vizuális orgia

A kultikussá váló sorozat maratoni évadzárása nem okozott komoly csalódást a rajongóknak, de egy-két helyen akár bátrabbak is lehettek volna az alkotók. Kritika.


Minden eddigi filmes és sorozatkritikám legnehezebb feladatát kaptam meg az elmúlt hétvégén: spoilermentesen kellene írnom a Stranger Things 4. évadának második felvonásáról. És bár nem futamodok meg a feladat elől, valamit nagyon fontos leszögeznem: az írás csak a 8. és 9. részt tekintve nem tartalmaz spoilert, néhány olyan dolog szerepelhet benne, ami a korábbi hét részben történt. Ha tehát van olyan, aki úgy érzi, jó ötlet egyben lenyomnia a kilenc részt, annak egyrészt sok erőt az elméjének és a szemeinek, másrészt talán jobb, ha ezt az írást kicsit későbbre tartogatja.

Azt hogy mennyire várta mindenki a nyolcvanas évek popkulturális és horrorvilágát megidéző, mára kultikussá váló sorozat negyedik évadának fináléját, az elmúlt napok-hetek filmes híreit látva talán mondani sem kell. Folyamatosan jelentek meg az izgalmas kérdések, meredek elméletek és hajmeresztő konteók az ötödik évad előtti befejezésről. Ahogy arról is lélegzetelállító számokat olvashattunk, hogy milyen csillagászati összeg, mennyi vizuális effekt és hány(száz) smink- és díszletóra fémjelezte a két részt. Amelyek közül az utolsó eleve egy sorozattörténelmi mérföldkő, hiszen finoman szólva nem gyakori, hogy egy széria egyetlen része egy hosszabb film két és fél órájával operáljon. Mindezek után nem csoda, hogy a premier napján, július 1-jén annyian voltak kíváncsiak a sorozatra, hogy a Netflix egy rövid időre meg is rogyott a felhasználók súlya alatt – a szolgáltató történetében állítólag először.

Ha röviden akarnám megfogalmazni a Stranger Things 4. évadának utolsó két részét:

a Duffer-fivérek és a mögöttük álló népes nemzetközi stáb hozta a kötelezőt. Azt, amit látványban, történetvezetésben és izgalomban elvártunk tőlük, de igazán extra és váratlan pillanatokat nem.

Amikor olvastam arról, hogy a maratoni epizódokkal nem ér véget a sorozat, hanem lesz még egy utolsó évada, akkor nagyjából minden részletében arra számítottam, ami végül bekövetkezett. Ahogy azt is jól tippeltem, hogy ha egy(-két) szereplő halálával tovább akarnak játszani az érzelmek húrján, akkor ehhez kiket fognak választani. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy olcsó, pláne unalmas lett volna a gran finale, de ha már 150 perc, egy-egy fordulattal lehetett volna erőteljesebben sokkolni. De kicsit olyan, mintha a legnagyobb patronokat már elpuffogtatták volna a korábbi részekben, és bár azokból maradt még a végére, de az érzés akkor is bennünk marad, hogy ezt már láttuk korábban.

Ahogy azt is éreztem, hogy az egész évad egyik legmellőzhetőbb szála, Hopper és Joyce kalandjai a Szovjetunióban kissé összecsapott véget kapott. A készítők eleve nehezen tudtak mit kezdeni a gyerekekről ezúttal teljesen leváló felnőttek karaktereivel, és a világ túlfelén játszódó történetrészletet leginkább Murray és Jurij komikus kettőse viszi az utolsó két részben is.

Az mindenképp a 8.és 9. rész előnyére írható, hogy nemcsak az évadot zárja le kiválóan, de számos, korábbi évadokban felmerült kérdésre egyértelmű, és nem mindig didaktikusan elénk tálalt választ ad. Végre teljes univerzummá, sőt szinte mitológiává áll össze az elmenyúzó, a demogorgonok és a negyedik évad igazán félelmetes főgonosza, Henry, alias „egyes”, alias Vecna. Így tökéletesen elhisszük a sorozatnak, hogy a félelmetes lény(ek) nem kizárólag az álmos, indianai kisváros, Hawkins létét, de az egész ismert világ sorsát veszélyeztetik. Ahogy a nyolcvanas évek horrorjain szocializálódott nézőnek az sem okozhat gondot, hogy elfogadja a tényt: mindössze egy maroknyi átlagember menti meg az apokalipszistől a világot.

Köztük, ugyebár, egy csapat gyerek, akik a központi szálat szolgáltatják a sorozat indulása óta. Az első évadokban az amúgy is izmos produkció fő látványelemei voltak a csetlő-botló, de zseniálisan kreatív és persze elképesztően cuki kiskölykök, akik viszont – az idő már csak ilyen – 2022-re kész felnőttek (de a sztori szerint is tinédzserek) lettek, ráadásul csatlakozott hozzájuk a fő szerepekben néhány huszonéves. Szerencsére a gyerekekben már az első évadok óta konstansan kibukó és egyre fejlődő tehetség annyira elsöprő erejű, hogy immár elviszi a hátán a show-t, és semmilyen hiányérzetünk nincs a cuki pofik és a gyermeki ártatlanság felé. (Ha mégis lenne, azért a negyedik évad utolsó részeire is maradt még belőle néhány lövésnyi.) Ugyanakkor a sorozat egyértelmű gyengesége, hogy a rengeteg barátságos, becsületes és szerethető karaktert nem mindig tudja egyforma energiával mozgatni, és egész részek, sőt egyes esetekben majdnem egy egész évad telik el úgy, hogy néhányan csak feleslegesen himbálóznak a fő történetszálon.

A legutóbbi szériában ilyen például Will, akivel összességében is kissé mostohán bánik a sorozat, és akinek más szerepe jelenleg nincs is nagyon, mint hogy sejtessen egy érzelmi-identitásbeli kérdést, amire az őt játszó színész, Noah Schnapp egy interjúban rá is erősített. Persze aztán az évad utolsó perceiben olyan szerepet kap, ami feledteti, hogy a többi epizódban jobbára csak a házból kizárt, szomorú kutyára emlékeztető fejét csodálhattuk, megspékelve a rajongók milliói által gyűlölt dumbésdumber-frizurával. Nála is súlytalanabbra sikerült azonban a bátyja, Jonathan figurája, akinek az utolsó részig nagyjából annyi a szerepe, hogy a szétszakadt társaság egyik felét furikázza államokon át, de az utolsó jelenetekben is csak egy kínosan feszengős pillanat jutott neki.

A karakterek közül mindenképp kiemelendő viszont Max Mayfield, akinek megformálója, Sadie Sink nem véletlenül kapott már két komoly szerepet, köztük egy Darren Aronofsky-filmet sorozatbéli feltűnése óta. A nehéz sorsú, depresszív karakternek eddig is nagyon komoly mélységeket kellett eljátszania, de az utolsó részekben olyan összetett és érzelemdús feladatokat ugrott meg, hogy nem lenne meglepő, ha bármilyen, kategóriájában kiosztható díjat bezsebelne. És ne feledkezzünk meg az Eddie Munsont alakító Joseph Quinnről, aki az évad egyik nagy meglepetésembere, és akinek az új szereplők közül a legfajsúlyosabb feladat jutott az egész évadban – valamint egy kifejezetten ikonikus jelenet az utolsó részben. Talán nem véletlen az sem, hogy az írók az említett két karakterre osztották az évadzáró legizgalmasabb és legérzelmesebb jeleneteit.

Az évad végére – mint említettem – tényleg minden összeáll: egyesül – még ha egy darabig nem is fizikailag – az addig több részre szakadt csapat, közösen köpnek a tenyerükbe, hogy legyőzzék a minden eddigi gonosznál félelmesebb Vecnát (és csatolt részeit), és ráadásként a Duffer-testvérek rendkívül ügyesen és izgalmasan vezetik fel nekünk a végső harcot az ötödik évadra. Ugyanakkor, mivel a hírek szerint arra még egy nagyobb lélegzetvételnyi időt kell várni, nagy kérdés, hogy hogyan illesztik a történetbe az akkor már jócskán a második X-en túllépő ifjú szereplők fizimiskáját, illetve tudják-e még fokozni a negyedik évad izgalmait és feszültségét. A négy etap alatt teljesen biztosan kimondhatjuk, hogy a Duffer-fivérek sem látványban, sem zenében, sem történetben nem alkusznak meg, ami jó előjel lehet, és csak reménykedhetünk benne, hogy nem fogyott el a puskaporuk. Ha így lesz, megvalósulhat, az egyik szereplő jóslata: mindaz a földöntúli élmény, amit eddig kaptunk, csak a vég kezdete lehetett...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk