KULT

Az egyik utolsó filmcsillag: Brad Pitt úgy érzi, lassan itt a vég

Mi Brad Pitt titka? Hogyan lehet valaki több mint 30 éve ugyanolyan hiteles, férfias és sikeres színészikon? Talán most kiderül…


Nemrég került a mozikba A gyilkos járat című akciófilm, amelynek vérengzős-verekedős jeleneteibe Brad Pitt 58 évesen is fiatalokat megszégyenítő elánnal vetette bele magát, ráadásul nem riadt vissza az önkarikírozástól, méretes SZTK-keretes szemüvegben és általam csak „Walther Matthau-sapkának” nevezett fejfedőben (amúgy rendes nevén: vödörsapka) rohangál fel-alá, s kerül furábbnál furább szitukba egy bérgyilkosokkal csurig tömött vonaton. Mintha nem lenne még mindig épp annyira jóképű, mint egykor, s mintha nem lenne továbbra is kikezdhetetlen a 30 évvel ezelőtt kivívott filmsztársága.

Merthogy Brad Pitt 2022-ben még mindig filmsztár. Azon kevesek egyike, akik a mára inkább műfaj- és franchise-, mintsem színészmegszállott mozgóképfogyasztási szokások és trendek ellenére képes pusztán a nevével százezreket, mit százezreket, milliókat odacsábítani a vásznak elé. A régiek közül Tom Cruise és Leonardo DiCaprio tartoznak még talán e klubba, s az utóbbi évtized Dwayne Johnson bebocsátását is követeli. Mindenesetre a régi nagy sztárkultusz egy film sikere kapcsán erős elhalványulást mutat.

Talán még a kilencvenes években is az volt a fő szempont azzal kapcsolatban, hogy egy néző jegyet vált-e egy mozifilmre, hogy a kedvenc sztárja szerepel-e benne (Jim Carrey nagy időszaka volt ez), majd egy óriási szünet..., és ezután jött csak tényezőként, hogy miről szól az adott film. Ma már a többség azonban a kedvenc zsánerét és franchise-át keresi (képregényfilmek, Marvel, Star Wars, DC, Halálos iramban, Harry Potter, Bond stb.).

Nem feltétlenül jelent tehát biztos anyagi sikert és kiemelt nézői érdeklődést egy mozikba vagy streamingre szánt produkció számára, ha egy világszerte ismert és népszerű színész alakítja benne a főszerepet. De valóban lejárt volna a sztárok ideje? Felcserélhetők, feláldozhatók lettek a nagy nevek?

Akárhogy is, Brad Pitt még mindig tud valamit, hiszen továbbra is eseményszámba megy egy-egy új projektje.

Úgy ismerhetjük őt, mint legendás főszereplőt, hollywoodi hatalomgyakorlót s minden idők talán legnagyobb szívtipróját. Ő maga azonban nem kötődik és nem ragaszkodik egyik elképzeléshez sem.

A gyilkos járat például egy ízig-vérig akciófilm, ám a műfaj szokásos darabjaitól megkülönbözteti szatirikus hangvétele, amelyet főként Pitt alakítása formál. Nélküle nem lenne ugyanaz. Pittről már sokszor bebizonyosodott, hogy kiváló drámai aktor, az utóbbi időben azonban az is kiderült, hogy talán még jobb komikus (Volt egyszer egy... Hollywood, Az elveszett város).

Pitt vagyok, ragyogok

Az igazi erőssége azonban több ennél. Ha végignézzük Brad Pitt legemlékezetesebb alakításait – például a Volt egyszer egy... Hollywood (2019) száraz humorral átitatott drámájában a kaszkadőr Cliff Booth-ként, a Becstelen brigantyk (2009) vidéki akcentussal beszélő, náciskalpoló Aldo Raine-jeként, a Pénzcsináló (2011) stresszes baseballigazgató Billy Beane-jeként, a Blöff (2000) dörzsölt, érthetetlenül hadováló, „anutamániás” Mickey-jeként vagy a 12 majom (1995) szemforgató, pszichésen zakkant ökoterrorista Jeffrey Goines-aként –, szembetűnik, hogy nem sok hasonlóság van köztük.

Pitt 30 éve annak szellemében egyengeti a karrierjét, hogy a szerepei közti legnagyobb közös osztó csupán annyi, hogy mindannyian úgy néznek ki, mint Brad Pitt.

Ha csak az elmúlt, nagyjából egy évtizedet vesszük, szerepelt II. világháborús drámákban, sci-fiben és kortárs szatírákban, illetve rábólintott néhány ravasz cameóra is (12 év rabszolgaság, Deadpool 2, Az elveszett város). Ezzel a taktikával pedig máig sikerült elkerülnie a tipizálást és a sablonossá válást.

„Ő az egyik utolsó megmaradt nagy filmcsillag. Nagyon jóképű, nagyon férfias és nagyon menő is. Emellett érti a viccet. De amit csak a rendezők, akik Braddel dolgoznak és a vele együtt játszó színészek tudnak igazán, és amiben ő hihetetlenül tehetséges, az az, hogy képes igazán megérteni a jelenetet. Lehet, hogy nem tudja megfogalmazni, de ösztönösen érti a dolgokat” – mondta róla Quentin Tarantino, aki Pitt sztárságát Paul Newmanéhez, Steve McQueenéhez és Robert Redfordéhoz méri.

Pitt persze nem találta meg rögtön a karrierje elején ezt az arany középutat, bár az kétségtelen, hogy a kezdetektől fogva dacolt a szépfiús külsejével, jó példa erre a Kalifornia – A halál nem utazik egyedül (1993) sorozatgyilkosa, a már említett 12 majom vagy a Harcosok klubja (1999) verekedős Tyler Durdenje. A 12 majomért először kapott Oscar-jelölést, ugyanabban az évben, amikor a People magazin megválasztotta őt a világ legszexibb férfijának. És pontosan tudjuk, hogy a kettő közül melyik imidzs ragadt meg az emberekben… Szóval volt, mi ellen küzdenie.

Így jöttem

A színész hollywoodi eredetsztorija is érdekes. William Bradley Pitt egy Datsun volánja mögött érkezett a városba, miután a Missouri Egyetemen otthagyta az újságíró diplomáját két kreditpont híján.

Régi álmát félredobva újakat dédelgetett, így meghallgatásokra járt. És hogy közben magát eltartsa, strippereket fuvarozott limuzinnal, hűtőgépeket szállított vagy óriáscsirkének öltözött, hogy becsalja a járókelőket az egyik El Pollo Loco gyorsétterembe.

Végül a tévéképernyőn kapott kis szerepeket, első ízben 1987-ben az Another World és a Dallas című sorozatokban, utóbbiban négy epizódban alakította Randyt. Első filmje (amiben már nem csak statisztált) az 1988-as A hold fia volt, de igazán az 1991-es Thelma és Louise-ban figyeltek fel a jóképű, 27 éves fickóra, aki egy pillanat alatt magába bolondította a nőket (a szerepe szerint Geena Davist is). S bár Ridley Scott filmjét két gyenge produkció (Johnny Suede, Huncut világ) követte, az 1992-es Folyó szeli kettétől kezdve Pitt nagyon is tudatosan építette a színészi karrierjét.

Sőt, a producerit is, hiszen 2002-ben saját filmgyártó céget alapított Brad Greyjel és akkori feleségével, Jennifer Anistonnal. A Plan B Entertainment (2006 óta Pitt az egyedüli tulajdonos), azóta folyamatosan ontja magából az izgalmasabbnál izgalmasabb projekteket, közülük három (A tégla, 12 év rabszolgaság, Holdfény) elnyerte a legjobb film Oscar-díját is, további hat (Az élet fája, Pénzcsináló, Selma, A nagy dobás, Alelnök, Minari – A családom története) pedig jelölt volt e kategóriában. És persze a kasszasikerekről sem szabad megfeledkezni (pl. Trója, Charlie és a csokigyár, Ízek, imák, szerelmek, Z világháború).

Vagyis elmondható, hogy Pitt e téren is rendkívül sikeres, sőt, a nyilatkozatai alapján úgy tűnik, inkább a kamera mögötti létben látja a jövőjét, mintsem a színészetben, hiszen utóbbiban, ahogy korábban mondta is egy interjúban, már mindent elért. Producerként azonban örömmel támogatja a feltörekvő alkotókat, és segít különféle nagyszerű szerzők műveit a vászonra terelni. A karrierje most következő szakaszát ennek tükrében úgy jellemezte, mint a lezáró korszakot, a „B-oldalt”, a „harmadik trimesztert”.

Felmosta magát a padlóról

A több évtizednyi változatosságnak ugyanakkor van még egy jó oldala: hogy Brad Pitt magánélete csak akkor került a filmvászonra, amikor az elkerülhetetlen volt. Például a Mr. és Mrs. Smith (2005) című akciófilmben, amelynek forgatása alatt összejött Angelina Jolie-val, vagy A tengernél című drámában (2015), amit Jolie írt és rendezett, és amelyben egy olyan házaspárt alakítanak, akiknek a házassága zátonyra futott. Ahogy az övék is a valóságban, 2016-ban.

Brad pedig azóta próbálja összeszedni magát. A GQ magazinnak nemrég bevallotta, hogy a Covid-járvány alatt szokott le a dohányzásról, miután rájött, hogy a cigimennyiség visszaszorítása fabatkát sem ér, le kell azt tennie végleg. Emellett másfél évig járt az Anonim Alkoholisták egyik zárt csoportjába, ahol biztos lehetett benne, hogy nem veszik fel videóra, és osztják meg a felvételt valamelyik közösségimédia-platformon: vagyis ahol biztonságban érezhette magát.

Tehát minden jel arra mutat, hogy Pitt az általa említett B-oldalt szeretné tisztességesen, a rá jellemző eleganciával, energiával és változatossággal lezárni.

Ezt pedig a következő projektjei is alátámasztják. Színészként legközelebb az Oscar-díjas Damien Chazelle (Whiplash, Kaliforniai álom, Az első ember) új, Babylon című monstre alkotásában láthatjuk, amely kendőzetlenül mutatja majd be azt az időszakot Hollywoodban, amikor átálltak a némáról a hangosfilmekre. Ez lesz a szerzői vonal, a mainstreamet pedig egy Lewis Hamiltonnal tervezett Forma-1-es film és egy George Clooney-val együtt dédelgetett thriller képviseli majd, vagyis Pitt marad továbbra is a széles skálán.

S vélhetően a következő produceri Oscar-díjára sem kell majd sokat várni, hiszen a Plan B égisze alatt készült el Andrew Dominik rendezésében a Szöszi című Marilyn Monroe-életrajzi film (Ana de Armasszal), a megerőszakolt mennonita nők fellázadásáról szóló Women Talking Sarah Polley vezénylete alatt és olyan kiválóságokkal a főszerepben, mint Jessie Buckley, Claire Foy, Rooney Mara és a háromszoros Oscar-díjas Frances McDormand, valamint az Azt mondta című, a #MeToo- és a Harvey Weinstein-botrány kirobbanását bemutató dráma.

A hitelesség pedig továbbra is fontos Brad Pitt számára. Erről a következőket mondta: „Itt, Kaliforniában sokat beszélnek arról, hogy »Légy hiteles, légy önmagad!«. Na de mit jelent az, hogy hiteles? Engem ez foglalkoztat. Számomra talán azt, hogy eljussunk oda, hogy felismerjük azokat a mély sebeket, amelyeket hordozunk.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk