MÚLT
A Rovatból

A roswelli UFO-baleset, az amerikaiak egyik kedvenc konteója

75 év után sem világos, mi is történt az Új-Mexikói légibázis -közelében.


Mielőtt Bill Clintont 1992-ben megválasztották az Egyesült Államok elnökévé, ígéretet tett arra, hogy egyszer s mindenkorra tisztázni kívánja a „roswelli UFO-baleset” néven elhíresült ügyet, hogy ország-világ előtt kiderüljön: valóban meglátogattak-e bennünket 1947 júliusában földönkívüliek, vagy pedig tényleg csak az amerikai légierő meteorológiai léggömbje esett-e le, ahogyan azt annak idején hivatalosan állították.

A nagy „feltárásból” semmi sem lett, sem Clinton, sem pedig a hasonló ígérettel előálló Barack Obama elnöksége idején.

2016-ban Hillary Clinton is, Donald Trump elnökjelölt riválisaként megpróbálta kijátszani a Roswell-kártyát, és valószínű, hogy nem emiatt bukta el a Fehér Házat. A 75. évforduló előtt néhány héttel azonban Bill Clinton egy tévés talk show-ban elmondta, hogy elnöksége idején egy szakértő csoportot küldött a szupertitkos nevadai körzetbe, az Area 51-be, ahol a közhiedelem szerint a lelőtt UFO-t és utasainak maradványait őrzik, és bizton állíthatja, hogy ott nincsenek földönkívüliek. Ezt azonban elnökként nem mondhatta el, mert a közhangulat nem ezt várta. Azt azonban elárulta, hogy a csoport vezetője egykori nemzetbiztonsági tanácsadója, Sandy Berger volt, aki viszont 2015-ben elhunyt. Tehát az összeesküvés-elméletek gyártói és hívei háromnegyed évszázad után is elégedetten dörzsölhetik a tenyerüket: a Roswell-ügy rendíthetetlenül őrzi helyét az amerikaiak konteó top 10-jében, John F. Kennedy meggyilkolása, a „hamisított” Holdra szállás, 9/11 és Elvis Presley halála között.

A 20. század leghíresebb UFO-sztorija 1947. június 26-án kezdődött. Az egész amerikai médiában megjelent Kenneth Arnold polgári pilóta története, aki „repülő csészealjakat” látott, tőle származik az elnevezés is.

Ezt követően több mint 800 hasonló bejelentés érkezett a hatóságokhoz. 1947. július első napjaiban a Roswelltől 50 km-re lévő Foster farm gondnoka, William Brazel ismeretlen eredetű romokat talált a birtokon. Ezt jelentette a roswelli seriffnek, George Wilcoxnak, aki a helyi légibázis hírszerző tisztjét, Jesse Marcel őrnagyot értesítette. Július 7-én Brazel elvezette a ranch-re a bázis különítményét, amely összeszedte az ominózus roncsokat, és elvitte azokat Roswellbe. Másnap Walter Haut tájékoztatási tiszt sajtóközleményt adott ki, amely szerint a 8. légi hadosztály 509. egységének tűzszerészei egy ”repülő csészealjat” találtak egy Roswell közeli farmon. A hírre azonnal lecsapott a sajtó, de a hadsereg gyorsan megállj parancsolt.

A 8. hadosztály parancsnoka, Roger M. Ramey tábornok elrendelte a tárgy maradványainak a texasi Forth Worth-i főhadiszállásra való szállítását, és első véleménye az volt, hogy olyan, mint egy meteorológiai ballon, földi radar reflektorával. Az FBI-nak adott július 8-i tájékoztatás szerint egy 6 méter átmérőjű ballonhoz volt kötve egy hatszög alakú „lemez”. Másnap a lapok a tábornokot idézték, aki egy sajtótájékoztatón a maradványok bemutatásakor megerősítette: egy meteorológiai ballon zuhant le.

Úgy tűnt, a „roswelli incidens” története ezzel le is zárult, és csak 1978-ban bukkant fel újra, amikor Stanton Friedman UFO-kutató interjút készített Jesse Marcellel, az egyetlen személlyel, aki végigkísérte a maradványokat a ranch-től Forth Worth-ig. 1979 novemberében mutatták be ezt a beszélgetést Friedman UFOs Are Real című dokumentumfilmjében.

Igazi visszhangja három hónappal később lett, amikor a National Enquirer bulvárlap felhívta rá a figyelmet. A nagy bomba azonban 1980 szeptemberében robbant, amikor tv-s dokumentumsorozatban Marcel elmesélte, hogy részt vett azon a bizonyos 1947-es sajtókonferencián, de nem hagyták szóhoz jutni.

„Ramsey tábornok azt mondta az újságíróknak, hogy csak egy meteorológiai ballon volt, felejtsük el. Persze mindketten tudtuk, hogy mi az igazság” – mondta az egykori tiszt.

Egy hónappal később megjelent Charles Berlitz és William Moore könyve, a Roswelli incidens, benne Marcel nyilatkozatával és első ízben esett szó benne „testmaradványokról”, amelyet egyébként Marcel élete végéig tagadott. A könyv szerint egy földönkívüli gép repülte át az Új-Mexikói sivatagot, hogy megfigyelje az amerikai hadsereg nukleáris fegyvereit, de villámcsapás érte, lezuhant és a fedélzetén lévő összes lény meghalt. Mindezt a kormány természetesen eltitkolta. Ez a felfogás uralkodott a témában egészen a 80-as évek végéig.

A könyvben a roncsokat Marcel és Brazel fia úgy írják le, hogy azok „semmi földön készült dologra nem hasonlítanak”, sőt, arra is történik utalás, hogy a Marcel által összegyűjtött anyag „különleges erővel rendelkezett” és hogy az első fotókon látható törmelékeket „kicserélték és elrejtették”. A hadsereg ugyanis mindenképpen le akarta állítani a repülő csészealjak körüli hisztériát. Voltak, akit állítólag megfélemlítettek, Brazelt pedig még egy időre őrizetbe is vették. A szerzők 7 tanúja jelentette ki, hogy látta a roncsokat, és ötüknek az volt a véleménye, hogy manipulálták azokat.

Ugyancsak a könyv kapcsán születtek meg a Roswelltől 300 km-re talált humanoid holttestek mítoszai is. Itt említik meg először Grady Barnett mérnök másodkézből való elbeszélését, mely szerint egy meg nem nevezett egyetem régészhallgatói találkoztak „földön kívüli” ronccsal és holttestekkel az Új-Mexikói San Agustin-síkságon, mielőtt a katonák kivezették őket a körzetből. A földre szállt idegenekről egyébként már 1949-50-ben tényként írt egy Frank Scully nevű újságíró, de néhány év múlva kiderült róla, hogy „dokumentumai” hamisítványok.

1991-ben Kevin Randle és Donald Schmidt UFO-baleset Roswellben című könyvükben már olyan tanúkat is találtak, akik szerint a Foster-ranch körül szigorú katonai kordont építettek a roncsok összegyűjtése idején, és hogy egy közel 150 méter hosszú „mélyedést” láttak a farm területén. Ekkortájt szólalt meg Thomas DuBose, a légierő nyugalmazott tábornoka, aki 1947-ben a roncsokkal pózolt a sajtónak, és elismerte, hogy valóban kicserélték az eredetieket. Ez a könyv azt is állítja, hogy Brazel a ranchen a balesetnek egy másik helyszínére is elvezette a katonákat, akik megdöbbenve tapasztalták, hogy ott már civilek is nézelődnek.

Randle és Schmidt felidézi, hogy 1989-ben az Unsolved Mysteries (Megoldatlan rejtélyek) című tv-műsorba, amely éppen Barnett sztorijával foglalkozott, élő adásban betelefonált egy Glenn Dennis nevű temetkezési vállalkozó, és azt állította, hogy több hívást is kapott akkoriban a légibázisról. Ezek során a holttestek konzerválásáról, valamint kis méretű, hermetikusan zárható koporsókról érdeklődtek tőle. Azt is elmondta, hogy egy helyi ápolónő beszámolt neki egy „földön kívüli boncolásáról”. Dennis 1991-ben az egykori sajtótiszt Walter Hauttal UFO-múzeumot is alapított Roswellben és több dokumentumfilmben is szerepelt. Randle viszont megkérdőjelezte a temetkezési vállalkozó szavahihetőségét, miután kiderült, hogy általa említett ápolónő nem is létezik. Ennek ellenére ez lett a legnépszerűbb elbeszélése a feltételezett UFO-balesetnek.

Ezután egyre vadabb elméletek láttak napvilágot. Friedman 1992-ben arról írt, hogy két repülő csészealj zuhant le, a nyolc földön kívüliből ketten életben maradtak, de őket a kormány őrizetben tartja. Randle és Schmitt 1994-ben már úgy tudták, hogy az idegenek holttesteit egyenesen a Fehér Házba szállították.

Nem késtek a hivatalos válaszok sem, miután a légierőnél belső vizsgálatot rendeltek el. Ennek nyomán két jelentés látott napvilágot: az 1994-es szerint az 1947-ben összegyűjtött anyagok a nagy magasságban végzett, katonai ellenőrzést célzó Mogul-program részét képezték, míg az 1997-es leszögezte: a földön kívüli holttestekről szóló beszámolókban minden bizonnyal ártatlanul összekeveredtek a katonai áldozatok és katonai gyakorlatokhoz használt emberalakú bábuk képei.

Mindez nem nyugtatta meg sem a közvéleményt, sem a kutatókat, akiknek többsége úgy vélekedett, hogy a lezuhant gép valójában az akkortájt kezdődött szovjet nukleáris kísérletek megfigyelésére szolgált.

A Time magazin és a CNN 1997-ben készült felmérése szerint a megkérdezettek többsége úgy vélte: valóban leszálltak „földön kívüliek” Roswellben, csak a tényeket a kormány hétpecsétes titokként kezeli. A 75. évforduló előtt néhány héttel készült egyetemi kutatásból pedig az derült ki, hogy az amerikaiak egyharmada ma is hisz az „idegenek” látogatásában.

Közben újabb világszenzációt okoztak Ray Santilli brit videóvállalkozónak 1995-ös felvételei, amelyeket állítása szerint egy amerikai katonai vezető készített egy földön kívüli boncolásáról. Santilli 2006-ban beismerte, hogy a film nagy része rekonstrukció, de kitartott amellett, hogy eredeti, azóta többségükben elveszett felvételek alapján készült.

2007-ben egy újabb könyvben a két évvel korábban elhunyt Walter Haut „eskü alatt tett vallomását” tették közzé, mely szerint ő látta a földön kívüli testeket. Ennek hitelességét viszont az tette kérdésessé, hogy a „vallomás” idején Haut már súlyos demenciában szenvedett és aligha lett volna képes a látottak részletes és pontos felidézésére.

A legőrültebb sci-fiket is felülmúlta azonban Annie Jacobsen amerikai újságírónőnek az Area 51 című könyve, mely szerint Joszif Sztálin felbérelte az egykori auschwitzi orvost, Josef Mengelét, hogy gyermek méretű, furcsa külsejű pilótákat „gyártson”, akiknek távirányított gépeik leszállnak Amerikában és pánikot keltenek. Jacobsen agyrémét azonban senki sem vette komolyan.

Bár semmi sem bizonyítja a mai napig a roswelli UFO-incidenst – sem pedig az ellenkezőjét –, hívei máig hangoztatják, hogy Washington rejtegeti az igazságot. A legkisebb „jelet” is bizonyítékként könyvelik el, miközben a városi legendák nyomán egyre szaporodik azoknak a helyszíneknek a száma, ahol a „leleteket” megtalálták.

Az idők során arra is fény derült, hogy az évtizedek során felkutatott több száz „tanú” többsége másoktól hallott történetet adott elő sajátjaként. Ez különösen a földön kívüliekkel való találkozásokra igaz. Az egyik szakértő, Karl T. Pflock meg is állapította, hogy mindössze négy olyan ember van, aki első kézből láthatta őket, ha egyáltalán léteztek, az összes többi vallomás az események után több mint 30 évvel hangzott el.

Megfontolandó megállapítást tett a Roswell-ügy és az éppen Amerikában vagy az egész világban uralkodó közhangulat összefüggéseiről két antropológus, Susan Harding és Kathleen Stewart. Szerintük például az 1980-as éveket jellemző bizonytalanság, a hidegháborús félelmet erősítő titkolózás pontosan megfelelt az akkoriban megjelent Roswell-könyvek sugallta összeesküvés-elméleteknek. Egyes szociológusok viszont a mítoszgyártás folyamatának az iskolapéldáját látták benne az incidenstől és az első demisztifikációtól a 30 éves hallgatáson át a mítosz újra felbukkanásáig és a média által gerjesztett „lavinahatásig”.

Három évvel ezelőtt a közösségi média is bekapcsolódott. A Facebookon indult el a Storm Area 51 mozgalom, amelyre alig egy hónap alatt 1,9 millióan jelentkeztek. Az ufológiai és a katonai titkok iránt érdeklődők 2019. szeptember 20-án találkoztak volna a nevadai sivatagban a földönkívüliek felkutatására. A kezdeményezés mögött egy magát vallási szervezetnek nevező csoport, a Shotposting állt, amely 87 ezer tagot mond magáénak és mindenben a természetfelettiséget keresi. A poszt elindítója végül feladta magát, mert félt, hogy az FBI is rászáll, és azt állította, hogy viccnek szánta az egészet.

Természetesen a moziban (A függetlenség napja, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága) és a népszerű tv-sorozatokban (X-akták, Űrszekerek) is rendszeresen felbukkant Roswell. A szerzők gyakran folyamodtak az „időutazás” fogásához, például a Futurama sorozat egyik epizódjában, ahol a 31.századból visszatérők okozzák a balesetet, de például az 1999-es Roswell: Támadnak az idegenek című tv-ben az incidens túlélői pusztítják el a Földet. Mindez azonban csak fikció, a teljes igazságot valószínűleg soha nem tudjuk meg.

Mindenesetre Roswell a mai napig jól megél a sztoriból: immár a város címerében hivatalosan is benne van egy „kis zöld ember”, és évtizedek óta vonzza a tántoríthatatlan ufológusokat. Ezekben a napokban a 75. évforduló kapcsán tudományos előadásokkal, gyermekprogramokkal, űrlény-vadászattal, koncertekkel és lézer show-kkal tarkított fesztivállal vonzza a város a látogatókat. Közben Nick Pope, a brit védelmi minisztérium UFO-kutatója arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyik helyi, ma már megszűnt lap, a Roswell Morning Dispatch akkori számaiban, ha figyelmesen olvassuk, benne lehet a rejtély megoldása. Kérdés, hogy minek örülnének jobban a rajongók: a mítosz fenntartásának vagy esetleg végleges lerombolásának?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Kétezer letérdeltetett magyar foglyot kaszaboltak le a törökök Mohácsnál – régészek derítettek fényt a mészárlásra
A sebekből ítélve a törökök éles szablyával a fejre, nyakra mért vágásokkal végeztek a magyar katonákkal. Igazi mészárlásról árulkodnak a leletek.


A mohácsi csata IV. tömegsírjánál idén nyáron megkezdett feltárás is igazolni látszik azt a feltevést, hogy az eddig megtalált öt tömegsírban a törökök által kivégzett magyar és közép-európai hadifoglyok nyugszanak. A régészeti-antropológiai feltárás tapasztalatai arra mutatnak, hogy

a mintegy 2000 letérdeltetett foglyot szablyával kaszabolták le, majd rendezetlen tömegsírokban hantolták el őket

írja közleményében a Szegedi Tudományegyetem.

A IV. tömegsír ásatási helyszínén az antropológiai feltárás munkáját Dr. Pálfi György, a Szegedi Tudományegyetem TTIK Biológiai Intézet Embertani Tanszékének vezetője végzi munkatársaival és PhD-hallgatóival. Az SZTE „Mohács 500” kutatócsoportja a 2020 és 2022 között feltárt III. tömegsír csontmaradványainak anatómiai illesztését és antropológiai vizsgálatát az egyetem Lövölde utcai helyszínén folytatja. A tömegsír régészeti feltárását a pécsi Janus Pannonius Múzeum Régészeti Osztályának vezetője, Neményi Réka vezeti.

A 2024 júniusában megbontott IV. tömegsírban szemmel láthatóan kaotikusan, egymásra roskadva fekszenek az emberi maradványok. A feltárás jelenleg is zajlik, sokfelé egy-egy koponyán, csontvázon már számozott címke látható, valamint speciális kódok segítenek a maradványok későbbi összeillesztésben. A levágott fejekkel a legnehezebb a munka; a III. tömegsírhoz hasonlóan itt is sok különálló koponya van. Pálfi György a régészekkel egybehangzóan azt valószínűsíti, hogy

a csata után itt végezték ki azt a mintegy 2000 hadifoglyot, akiket a csatatéren és a magyar tábor lerohanásakor ejtettek.

A történet drámája, hogy a kivégzetteket meglepetésként érhette a kivégzési parancs.

„Valószínű, hogy a törökök tanácskozása előtt még úgy gondolták, hadifogolyként elviszik őket a birodalom területére. A török források szerint Szulejmán szultán váratlanul döntött a kivégzésről. Ez sokkoló meglepetés lehetett a szerencsétlen embereknek, különösen, amikor látták, hogy egy-két sorral arrébb már buknak föl a társaik” – mondta az SZTE antropológusa.

A sebekből ítélve a török kivégzők éles szablyával a fejre, nyakra mért vágásokkal, hátulról-oldalról, akár egyszerre több foglyot is kaszabolva ölték meg az egymás mellé térdeltetett, lehajtott fejű keresztény katonákat. A vágások Pálfi György szerint nem kifejezetten a lefejezésre, hanem az egyén gyors elpusztítására irányultak. Általában kettőt-négyet csaptak a nyakra, koponyaalapra.

A tömegsírok állapotából, elhelyezkedéséből ítélve Pálfi György és régész munkatársai, Bertók Gábor igazgató és Neményi Réka ásatásvezető (JPM) szerint is elképzelhető, hogy a látvány kegyetlen pompája megrészegítette a török kivégzőket. Mivel a vágások nagy részét nyaktájra mérték, Pálfi György szerint a kivégzettek legalább felénél megsértették a nyaki ütőeret.

Kétezer emberből többezer liter vér ömölhetett ki, valószínűleg mozdulni sem lehetett a halottaktól és ez a kegyetlen rendetlenség akár a tömegsírok létesítését is meghatározhatta.

Pálfi György szerint az első halmokat különösen rendezetlenül hordhatták a négy tömegsírba, és csak később, a távolabb eső, jóval nagyobb V. tömegsírban fejezték be a temetést, ott már sokkal rendezettebben. Az antropológus hozzátette, hogy ezt igazolni nem lehet, csak elképzelni. Van kutató, aki éppen fordítva látja maga előtt: a legrendezetlenebb III-IV. tömegsírok lehettek az utolsók, talán ezt a munkát már nem nézte a szultán, és itt sietősebben vetették gödörbe a testeket.

A tömegsírokból a többségükben fiatal férfiak csontvázai mellett néhány 10-12 éves gyerek és néhány nő maradványa is előkerült. A gyerekek apródként vagy lovászfiúként szolgálhattak, a nők talán a táborban láthattak el feladatot. Az elhunytak születési régióinak megállapítására az SZTE Embertani Tanszék munkatársai a III. és a IV. tömegsír maradványain a stronciumizotóp-arányok vizsgálatát tervezik. Ezzel az eljárással a fogakból a születéskori földrajzi környezetet, a csontokból pedig a halál előtti időszak földrajzi környezetét lehet megállapítani.

Pálfi György azt is elmondta,

az 500 éves évfordulóra tervezett kiállításra legalább egy tucatnyi személy esetében arcrekonstrukcióval mutatják be, hogyan is néztek ki a mohácsi csatában részt vevő katonák.

A feltárás után a csontokat a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen megépülő kápolna kriptájában helyezik majd méltó nyugalomra az évfordulón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Azt szimulálták, hogyan nézett ki az egyik legkeményebb kivégzés az ókori Görögországban
A Brazen Bull-t nem megrendelésre készítették el, hanem egy athéni férfi saját önszántából tett kísérletet a kínzóeszköz létrehozására, amit később egy zsarnoknak ajándékozott oda.
Karkó Ádám - szmo.hu
2024. augusztus 09.



A Brazen Bull egy hírhedt kínzóeszköz volt, amelyet a Kr.e. 6. században talált fel egy athéni férfi, Perilaus – írja a LadBible.

Ez az eszköz egy nagy, bronzból készült üreges bika alakú szobor volt, aminek lényege abban állt, hogy az áldozatokat élve megsüssék, kegyetlen és fájdalmas halált okozva nekik.

Az áldozatot a bika belsejébe zárták egy csapóajtón keresztül, majd tüzet gyújtottak a szobor alatt. A bika alakú szobor felmelegedett, és az áldozat lassan megfőtt benne.

A találmány különös kegyetlensége abban rejlett, hogy Perilaus csöveket épített be a szoborba, amelyek az áldozat sikolyait állathangokká torzították, így a kívülállók számára az áldozat fájdalmának hangjai egy bika bömbölésére hasonlítottak. Perilaus nem kapott megbízást erre a kegyetlen eszközre, hanem saját kezdeményezésből készítette el, majd elvitte Phalarisnak, Akragas szicíliai zsarnokának, remélve, hogy az érdeklődni fog iránta.

Phalaris, aki híres volt kegyetlenségéről, és akiről egyes történelmi feljegyzések szerint azt állították, hogy kannibál volt, valóban érdeklődést mutatott a Brazen Bull iránt.

A zsarnok úgy döntött, hogy teszteli a szerkezetet, és Perilaust, a feltalálót helyezte el elsőként a bika belsejében. Tüzet gyújtottak a szobor alatt, és Perilaus hamarosan megtapasztalta saját találmányának borzalmait.

Phalaris azonban mielőtt Perilaus meghalt volna, kivette őt a bikából, hogy megkímélje az életét, de csak azért, hogy később más módon végezzék ki: Perilaust végül ledobták egy dombról.

Phalaris élvezettel használta új kínzóeszközét, és a Brazen Bullban történő kivégzések szórakoztatták őt. Azt mondják, hogy különösen élvezte, ahogy a bika szobra ringott, miközben az áldozat élve sült meg benne.

Phalaris uralma azonban nem tartott örökké. Amikor 554-ben megbuktatták, az új uralkodók úgy döntöttek, hogy Phalarisnak is meg kell tapasztalnia saját kegyetlenségének eszközét. A zsarnokot a Brazen Bullba zárták, és ő is ugyanazt a borzalmas sorsot szenvedte el, mint korábbi áldozatai.

A szimulációról készült rövid videót ITT lehet megtekinteni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Videokazettáktól kezdve a műizéig mindent lehet kapni. Méghozzá legálisan!” - Hazai szex-mérföldkövek a rendszerváltás után
Felelevenítjük az első magyar szexshopot, pornófilmet, swinger klubot, erotikus újságot és expót, valamint a szexuális oktatási reformokat.


Az első magyar szexshop

A rendszerváltás egyik legizgalmasabb hozománya az volt, amikor megnyílt az első magyar szexshop 1989-ben Budapesten, a Múzeum körúton. Az üzlet hamar népszerűvé vált azok körében, akik mindaddig csak külföldön találkozhattak efféle üzlettel. A Dunántúli Napló így számolt be a hasábjain erről a tabudöngető mérföldkőről: „…Videokazettáktól kezdve a műizéig mindent lehet kapni. Méghozzá legálisan! Illetve eddig ezt hihettük, hiszen a központi napilapok nagy ovációval számoltak be a bolt megnyitásáról. Most azonban, az Esti Hírlap információja szerint kiderült, hogy szó sincs engedélyekről. Az újság egyik munkatársa felhívta a Művelődési Minisztériumot, s azt az információt kapta, hogy a boltnak nincs joga olyan malacságok árusítására, amelyek a polcokon megtalálhatók. Az ügyet kivizsgálják, de a boltot egyelőre nem zárják be.

Azonban olyannyira nem sikerült bezáratni a helyet, hogy az ország egyik legnagyobb forgalmú szexshopjaként a mai napig működik.

Az első magyar pornófilm

Az első magyar profi felnőttfilm a Kovi-féle Pornósztár volt őnagysága volt, amit 1989-ben forgattak Leiter Laura főszereplésével. Ő volt a sztárja az 1994-es Hótehénke című filmnek is, szintén Kovi rendezésében, de utána a lány eltűnt a szakmából.

A Pornósztár volt őnagysága inkább volt erotikus film, mint pornó, hiszen az akkoriban világhírű, érzéki Emmanuelle-filmek mintájára készült. Olyan tipikus kliséket vonultatott fel az alkotás, mint a főnök-titkárnő, rendező-színész és fotós-modell szituációk.

Az első magyar swingerklub

A swinger életforma az ezredforduló környékén vált ismertté Magyarországon: az első magyar swingerklub 2002-ben nyitotta meg kapuit Budapest XVI. kerületében. Ennek jelenleg egy kőbányai swingerklub a fő konkurense, de még jópár hasonló hely nyílt időközben az országban. A swinger-műfaj hazai előfutára és egyben bevezetője Elizabeth King (született Király Tünde) pornószínésznő volt, aki nem csupán ezzel írt történelmet, hanem hogy elsőként teljesítette rajongói kívánságait az interneten, webkamerán keresztül.

A rendszerváltás pornográf újságjai

A már akkoriban is széles lapkínálatban csak kettő folyóirat bővelkedett a fotók mellett irodalmi élményekkel is. Az egyik az 1988-as alapítású Erato volt – az első hivatalosan engedélyezett erotikus magazinok egyike volt Magyarországon –, a másik pedig az egy évvel később indult Apolló, de mindkettő 1991-ig húzta. A Szexepír 1990-től hat szám erejéig borzolta a kedélyeket, méghozzá a szokatlan férfiaktjaival. Létezett egy irodalmi lap is, a Kamaszságok, de azt két szám után elkaszálták. Különféle szexlapok (pl. a Rajzszegx, Playsir, Play Eros) is közöltek folytatásos regényeket, elbeszéléseket. Az Aréna magazin 1989-ben egy független dunántúli képes hetilap nyári különkiadásának indult pikáns rejtvényújságként, fotókkal és novellákkal bővítve, és körülbelül 3 év alatt 19 számot élt meg.

Az erotika expók világa

Az 1997-ben szervezett, budapesti Erotika Kiállítás volt az első ilyen jellegű rendezvény hazánkban. A szervező Strausz Ildikó nevéhez többek között kertészeti és szerszámkészítési szakvásárok is kötődnek, és Bécsben ihletődött meg, hogy itthon is lenne igény erotikus szakkiállításra. Az első években még alig voltak látogatók, aztán úgy beindult a biznisz, hogy 2000-re már a plafonon is lógtak, ezért az Építők Sportcsarnokából a több tízezres látógatószámra dagadó rendezvényt áttették a nagyobb Lurdy Házba. 2005-től pedig elindult az Erotika Parádé és az Erotika Expo is Tomor András szervezésében, aki a rendszerváltás után pornófilmeket is gyártott Tom-Média nevű cégével.

A magyar szexuális oktatás reformja

A WHO 2010-ben kiadott „Az európai szexuális nevelés irányelvei” című ajánlása részletesen, korosztályokra lebontva taglalja a megfelelő ismereteket. Ezt az oktatási programot a magyar iskolákban is bevezették, megcélozva a fiatalok szexuális egészségének javítását és a felelős szexuális viselkedés népszerűsítését. A modernizált irányelvek a holisztikus szexuális nevelésre buzdítanak az olyan negatív megközelítéssel szemben, mint a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek. A holisztikus megközelítés elősegíti, hogy a fiatalok képesebbé váljanak nemiségük és partnerkapcsolataik kielégítőbb és felelősebb alakítására, amely készségek a lehetséges veszélyek megelőzésében is lényegesek.

Források: 1,2,3,4,5,6,7


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Az első orgazmus a vásznon és a bluetooth feltalálása – a magyar származású színésznő tudósként is brillírozott
Méghogy nem lehet egy nő egyszerre gyönyörű és okos: Hedy Lamarr dívaként és matematikusként is elismerésre méltó újításokat vezetett be.


Bármelyik lány lehet elbűvölő. Csak annyi kell, hogy nyugodtan állj, és nézz bután” – mondta ezt Hedy Lamarr (1914-2000), korának egyik legszebb nője, aki imádta palira venni a férfiakat, miközben jóval többet tudott náluk. Annyi találmánya volt, és olyannyira hozzájárult a haditechnológia fejlődéséhez, hogy születésnapját nyilvánították az Európai Feltalálók Napjának. Bécs városa 2018 óta adja át a Hedy Lamarr-díjat, amely kizárólag olyan nőket illet, akik digitális területen alkottak maradandót.

Egy különös karrier

Na de ki volt ez a csodaszép lány, és hogyan érte el ekkora sikereket?

Hedy, azaz eredeti nevén Hedwig Kiesler egy bécsi bankár és egy magyar zongorista jómódú lányaként már kiskorában négy nyelven beszélt, illetve tánc- és zongoraleckéket vett, majd 16 évesen Bécs leghíresebb színiiskolájának lett a növendéke.

19 évesen beleugrott első házasságába egy fegyvergyárossal, és az ifjú ara annyira érdeklődött a fegyverek iránt, hogy férje örömmel megmutatta neki a tervezési folyamatokat. A lány komoly ismereteket szerzett a fegyverekről, a torpedókról és irányítástechnikáról. Házassága féltékenység miatt ért véget, úgyhogy Hedy inkább Hollywoodig menekült, ahol rögtön befutott. Mivel korábban Bécsben szerepet kapott az Extase című hangosfilmben (1933), ahol áramvonalasan nőies teste kétszer is látható volt meztelenül – a világon először –, nem váratta sokáig az első filmszerep a Metro-Goldwyn-Mayernél. Az ottani stúdiófőnök javasolta neki a névváltoztatást.

Az igéző szépségű nő megjelenésével egycsapásra átformálta a frizuradivatot az 1938-as Algier című filmben: ezt követően váltottak a színésznők a középen elválasztott, barna hajra az addigi szőke helyett. Hedy hozta divatba továbbá a különféle fejfedőket, például sálakat és turbánokat is. A termékeny színésznő összesen 31 filmben játszott 1930 és 1958 között, és ő demonstrálta először a filmvásznon a női orgazmust is. Ám nem tudott kitörni sohasem a szépasszonyi klisékből, szerepeit nem színészi tehetségéért dicsérték.

Egy zongorista és egy színésznő forradalmasítják a technológiát

A második világháború idején Hedy az első férjétől elcsent katonai tervrajzokkal állított be egy amerikai katonai fejlesztő laboratóriumba, felajánlva szakmai szolgálatait. A nő ugyanis hallotta a hírekből, hogy a pontatlan célzás miatt a szövetségesek túl sok torpedót pazarolnak el a tengereken. Fantasztikus találmányát – amely a bluetooth őseként ezt a problémát is megoldotta – nem csak az addigi ismereteinek, hanem a véletlennek is köszönhette. Ugyanis szomszédjával, George Antheil avantgárd zongorista-zeneszerzővel torpedó rádió-távvezérlésére szolgáló adóberendezést hoztak létre, azaz a frekvenciaugrásos adásmódot, miközben csupán egy mechanikus (lyukszalagos) zongorára írt művet akartak szinkronizálni.

Mivel a zongorán 88 billentyű van, a torpedóvezérlő találmány megvalósításában is 88 frekvenciát használtak.

Ők akkor még nem tudták, hogy a wifi, a mobil és bluetooth technológiák feltalálói lettek – ráadásul kettejük közt úgy indult az ominózus beszélgetés, hogy Hedy arról faggatta a zongoristát, nem kéne-e nagyobbra csináltatnia a melleit, és ebből kanyarodtak a szövetségesek háborús erőfeszítéseinek támogatásáig. Éles váltás, az biztos.

A találmány részletei és szabadalmaztatása

A kidolgozott találmányt titkos kommunikációs eszközként (Secret Communication System) nyújtották be az Országos Feltalálói Tanácshoz 1940-ben, ahol a szervezet elnöke, a General Motors kutatási igazgatója vetette fel a szabadalmaztatás ötletét. Két évvel később be is jegyezték a rendszert, amelynek lényege, hogy a torpedókat irányító rádiócsatornát védi a felderítés és a zavarás ellen, ezzel megnövelve a tengeri célpontok ellen indított torpedók találati valószínűségét. A találmányt felajánlották a haditengerészetnek, de az eljárást csak 1957-ben, a szabadalmi oltalom lejárta után két évvel vette elő egy cég, és 1962-ben, a Kuba elleni tengeri blokád idején alkalmazták először a blokádban résztvevő hajókon. A haditengerészet csak 1985-ben tette hozzáférhetővé a civilek számára az egyidejű frekvenciaváltást.

Antheil már 1959-ben meghalt, de Hedy 2000-ig élt, folytatva a fejlesztéseket hollywoodi laboratóriumában, folyamatosan ingázva a tudomány, a film és a szépségipar között. Találmányáért 1997-ben megkapta az Electronic Frontier Foundation, a technika úttörőjének járó kitüntetést, és még ebben az évben első női kitüntetettje lett a „feltalálói Oscar-díjnak” is. A bluetooth technológiája végül az 1990-es években forrt ki, lehetővé téve a különböző eszközök közötti adatátvitelt rövid távolságon belül.

Magánéleti kudarcok

Igaz, hogy Hedy szeretett technikai problémákon elmélkedni, de férjhez menni is imádott, hatszor sikerült is neki. Ezzel kapcsolatosan is akadt egy híres idézete:

„Talán az volt a problémám a házasságban - és ez sok nő problémája -, hogy egyszerre akartam intimitást és függetlenséget. Nehéz ezek közt egyensúlyozni… Abba kell hagynom, hogy olyan férfiakhoz menjek feleségül, akik alacsonyabb rendűnek érzik magukat nálam.”

Lamarr időskorát ráadásul olyan botrányok övezték, mint egy áruházi lopás, amely közben lebukott, valamint egy hosszú pereskedés egy számítástechnikai céggel, miután ők a megkérdezése nélkül felhasználták Lamarr egyik retusált fényképét egy szoftver csomagolásán.

Bár szülővárosát, Bécset tekintette igazi otthonának, Floridában halt meg dúsgazdagon. Végakarata szerint hamvai egy részét a bécsi erdőben szórták szét, és a bécsi központi temetőben díszsírhelyet kapott.

Hat házasság, 31 filmszerep és számtalan találmány: Hedy Lamarr, a fiatal tudósnők meseszép példaképének izgalmas életútja szerintem szintén filmre kívánkozik.

Források: 1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk