KULT

9 kitörölhetetlen hazai koncertélmény

Lehet egyszerre rajongani a szimfonikus metálért, a villannyal megrázott rock and rollért, a szintipopért és a világzenéért? Naná!


Borzasztó nehéz összeállítani egy ilyen felsorolást, mert ha minden nagyszerű hazai koncertnek emléket akarnánk állítani, a végén akár negyvenes is lehetne a lista, és folyamatosan bővülne. Muszáj tehát szelektálni. A válogatás alapja az volt, hogy melyek azok az előadók, zenekarok, akik nem csak egy-egy fellépésen alakítanak nagyot, hanem bármikor, amikor koncertet adnak, tökéletesen nyomják végig. Akik ha ma vagy holnap lépnének fel, akkor is ugyanolyan jól szólnának, mint egykor. És akiket nyugodt szívvel, szégyenkezés nélkül ajánlhatunk nektek.

cbros

1. Vágtázó Halottkémek, Szeged, Vasutas Művelődési Ház, 1992 ősze

Hihetetlen energiával robbantak szerteszét a hangok, és betöltötték a koncerttermet. Van olyan szám, aminek morzsáira 22 év után most is emlékszünk. A bátrabbak a kerítésen átmászva, a művház kertjén keresztül érkeztek, a komformisták persze jegyet váltottak a bejáratnál. Az első percek a beazonosítással teltek. Mi ez? Punkrockfolkmetál? Vagy micsoda? Aztán persze felhagytunk a teljesen felesleges skatulyázással, és hagytuk, hogy Grandpierre Attila eksztázisa magával húzzon bennünket. Nem tudunk mit kiemelni, nem lenne értelme. Ha szeretnétek legalább foszlányokat kapni arról, milyen volt akkoriban egy VHK koncert, hallgassatok bele az alábbi 1992-es koncertfelvételbe a 8. és a 14. percnél.

VIDEÓ: Vágtázó Halottkémek -VHK - Live1 (1992)

2. The Cure, Sziget Fesztivál, 2002

A sötéten melankolikus, karcosan érzelgős koncert alaphangulatán nagyot dobott, hogy közben végig szemerkélt az eső, és így szinte apró szikrákat szórtak a reflektorok a levegőben. 1989 óta először zenélt újra Budapesten a The Cure. A legenda - és a hardcore rajongók - szerint az együttesnek kész listája volt arról, milyen hangtechnikával, milyen hangrendszerrel kell rendelkeznie a helynek ahhoz, hogy fellépjenek. A magas követelményeknek köszönhető, hogy hosszú évekig elkerülték Magyarországot. 2002-ben a Szigeten bőségesen kárpótoltak érte. A The Kiss, a Disintegration, a Forest és a többi kedvenc tisztán és ércesen szólt. Közben hagyni lehetett, hogy a mellettünk álló haver átkaroljon bennünket, és eső áztatta fekete ruhában belesodródjunk egy gyönyörű, romantikus klisébe.

VIDEÓ: A The Cure a 2002-es turné berlini állomásán

3. The Chemical Brothers, Gluglu Fesztivál, Mogyoród, 2004

Először ezüst lámpákat, zöld lézerhullámokat, színes fénypászmákat és arany ösvényeket láttunk. Majd abban a pillanatban, ahogy fények, színek és formák fellobbantak, éreztük, amint kinyílnak az ég csatornái, és vízzel árasztják el a táncolókat. Egyszerre kezdett el kezeit feltartva őrjöngeni több ezer ember. Saját fülünkkel hallottuk a villannyal megrázott rock and rollt feléledni tetszhalottaiból, éreztük a kétszázhússzal megcsapott ritmust, ahogy a testünkön menetel. Az addig megjelent összes albumról hallhattunk számokat, kiváló minőségben újrakeverve, szétszedve és összerakva, így még az olyan közhelyeken sem bosszankodtunk, mint a Hey Boy, Hey Girl. Mindehhez olyan látvány, olyan profin összerakott vetítés párosult, ami a vizuális nihilben tengődő kelet-európai retinánkba szinte beleégett. (A képeket állítólag minden fellépésükön élőben keverik.) A GluGlu volt Magyarországon Az Elektronikus Zenei Fesztivál. Az egyetlen. A többi próbálkozás ehhez képest egy otromba vicc.

VIDEÓ: A Star Guitar a Gluglun, 2004-ben

VIDEÓ: Ilyen szerény technikával szoktak készülni a fiúk a koncertekre:

4. Sear Bliss, Szombathely, Isis-szentély, 2000

A szombathelyi együttes alapítása (1993) óta folyamatosan jöttek-mentek a zenekari tagok, rengeteg név szerepel a listán. Olyan arcok, mint a billentyűs és trombitás Szűcs Gergely, a zenei tartalmak menedzselésével foglalkozó Kovács Attila (Superbutt, Watch My Dying), vagy a Tormentorból már ismert Csihar Attila (2004, ének, Glory and Perdition album). Az alapítók közül Barbarics János és Nagy András tagja még ma is a zenekarnak. Tizenhárom albumuk van, ezek egy része újrakiadás. A Sear Blissnek sok szép pillanata volt eddig, az egyik éppen a 2000-es nyári fellépés az Isis szentély romjainál. Hatásos háttér volt monumentális ívű zenéjükhöz. Akkor azt kívántuk, még ilyet, sokat.

VIDEÓ: A Sear Bliss élőben is volt ilyen jó

5. Duran Duran, Papp László Budapest Sportaréna, 2005. június 8.

Előre készültünk. A divat mindig is fontos volt a Duran Duran számára, azzal tiszteltük meg őket, hogy gondosan megterveztük az outfitünket, az indulás előtti utolsó pillanatig húzva a kabát- és cipőválasztást, hogy végül taxiban kelljen izgulni, odaérünk-e időben. Csak reménykedtünk benne, hogy a nyolcvanas éves nagy durranása, gyermekkorunk egyik megunhatatlan kedvence, a Duran Duran "öregen" is versenyképes. De hogy ennyire, azt nem sejtettük. Tökéletes, vérprofi előadás volt. Csak kapkodtuk a fejünket, a kezdő Sunrise-tól a a Wilde Boysig, és szünetet csak akkor tartottunk, amikor a zenekar ott, a színpadon köszöntötte fel Nick Rhodes-t a születésnapján. A pompás, újhullámos popkoncerthez telt ház illett volna, egymást taposó, sikoltozó húszasok, harmincasok és negyvenesek, ehhez képest valamivel többen voltunk, mint egy félház. Mindegy, mi azért úgy őrjöngtünk, mint a genovai közönség.

VIDEÓ: A Sunrise a 2005-ös turné nyitószáma volt Genovában is

6. Kraftwerk, Papp László Budapest Sportaréna, 2004. +Afterparti a Living Roomban

Gépzene, igen. Nem is akármilyen. Nekünk, meglehetősen sznob és vájt fülű áramzabálóknak olyan élmény a rádiókból ömlő lakossági techno után, mint harminc éves piaci kazettás magnó helyett Bang & Olufsent használni. Hatalmas érzés volt ott állni, és felfogni, hogy látjuk, halljuk őket, mindennek kezdetét, a tűz csiholóit, a kerék feltalálóit, akik nélkül nem létezne mai kedvenceink nagy része. Elképesztő volt hallani a letisztult és ragyogóra csiszolt zenét, és látni a hozzá komponált, hasonlóan letisztult, lényegre törő vetítést. Hihetetlen volt rádöbbenni arra, hogy a hivatalos afterpartyn a bárpultnál a mellettünk kapucnis pulcsiban szerényen autogramot osztogató két férfi a Kraftwerk két tagja. Ez volt az a koncert, ami után az ember igazi alvás helyett féléberen újra és újra végigélte fejben a teljes műsort.

7. Moby Dick, Zöld Pardon, 2008

A ma már nem létező Zöld Pardon - persze, hogy a Petőfi híd lábánál lévő - egyik legjobb húzása volt 2008 nyarán, hogy egymás után léptette fel a magyar rock régi nagyjait, a Pokolgépet, a Moby Dicket, a Beatricét. Itthon az egyik legrégebbi metálzenekar a Moby Dick. Ki tudja, hányadik felállásban léteznek, és az emlékezetes, 1998-as búcsúkoncertet követően még mindig rendszeresen fellépnek. Utolsó albumuk pár éve jelent meg. A Moby Dicket 1980-ban alapította Mentes Norbert és Schmiedl Tamás, de igazán népszerűvé és ismertté csak a nyolcvanas évek utolsó éveiben váltak, részben Nagy Feró rádióműsorának, a Garázsnak köszönhetően. A kilencvenes évek elején megjelent három albumuk után (Ugass kutya!, Kegyetlen évek, Körhinta) már nem szóltak akkorát, ám a koncertjeikre érdemes elmenni. Különösebb manírok nélkül zúznak, helyén van a gitár, a dob, az ének, nagyon jó őket hallani. Ez is olyan koncert volt, ami szinte pillanatok alatt röppent tova, túlbonyolított, maníros, unalmas részletek nélkül.

VIDEÓ: Köszönöm, jól vagyok. Mi is köszönjük.

8. Depeche Mode, 2009. június 23.

Volt már olyan, hogy a Depeche Mode fellépésekor nem kapta el a közönséget a zivatar? Vagy valamirevaló hazai koncerten ne szemerkéljen az eső? Öt éve konkrétan a vizet lehetett csavarni a ruhánkból, és a júniusi éjszakák még nem olyan langyosak, hogy biztosan meg lehessen úszni a tüdőgyulladást. Bár ennek veszélye érdekelt bennünket a legkevésbé a legfontosabb az volt, hogy élőben hallhassuk azokat, akik a nyolcvanas években feketébe öltöztették Európát, majd egy időre Észak-Amerikát is. Nem csupán az eső miatt volt emlékezetes a koncert. És nem is csak azért, mert bemutatkozhatott az új album, a Sound of the Universe, és elhangozhattak a régi slágerek. Dave Gahan abban az évben, májusban rosszul lett az athéni koncert előtt. Mint kiderült, rosszindulatú daganattal kellett megműteni, a zenekar a turné összes májusi fellépést lemondta. Egy fél világ izgult azon, hogy felépül-e. Ezzel a hátérrel egészen más élmény volt látni, hogyan ugrál Dave Gahan a színpadon, hogyan nyúl jellegzetes mozdulatokkal a mikrofonhoz, hogyan rázza a csípőjét. Nagyvonalúan elnézte neki a budapesti közönség, hogy a hangja sokszor rekedt volt és erőtlen, és hogy gyakran énekeltette a rajongókat. Az a lényeg, hogy ott volt.

VIDEÓ: A 2009-as turné budapesti állomásán.

9. Rachid Taha, Sziget Fesztivál, 2007

Szögezzük le, hogy ez az ember bohóc. Udvari bolond. És persze szívtipró. Meg vagabond. Energikus, öntörvényű lény. Zenei határokat feszegető, szuggesztív előadó, aki fenekestül felforgatta a popzenét. Részben neki köszönhető, hogy világzenéről (már ha egyáltalán létezik valójában ez a kategória) nem valami uncsi, lepattant kultúrházas, helyi kosztümös, kötelező népi nyenyerészés jut az eszünkbe, hanem a Beatles tömeghisztériába torkolló koncertjei, és az, hogy te jó ég, a nők mindjárt lerángatják a pólójukat, és behajítják Rachid Taha mellé a színpadra. Az Algériában született, Franciaországban élő zenész a hagyományos algír műfajt, a rait keveri szintipoppal, rockzenével és punk elemekkel. Fellépéseire nagy zenekart visz magával és rendszerint olyan művészeket hív el, akik neveknek számítanak a világzenében.

VIDEÓ: Rachid Taha 2007-ben a Szigeten

VIDEÓ: A Ya Rayah egy jobb minőségű felvételen:

Ti milyen koncerteket tennétek fel a saját TOP listátokra?

Ha tetszett az összeállítás, nyomj egy lájkot!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk