KULT

5 őrülten bizarr szerelmi történet a mitológiából

Életre keltett női szobor, babérfává változott nimfa, önmagába habarodott isten: ismerjétek meg a különös szerelmi történeteket!


A görög, római mitológia és tulajdonképpen minden nép mondavilága számtalan, izgalmasabbnál izgalmasabb és szövevényesebb történetet hagyományozott az utókorra. Az istenek, varázslatos lények, halandók csatározásai és szerelmei rengeteg képzőművészt megihlettek - ezekből hoztunk néhány példát, ezúttal kifejezetten a romantikus - bár közel sem mindig happy enddel végződő - szálra fókuszálva. Megismerhetitek, milyen alkotások születtek Pygmalion életre keltett szobrához, az önmagába szerelmes Nárciszhoz és a miatta felemésztődő Ekhóhoz, az Apollón vágya elől menekülő és babérfává változó Daphnéhoz, a kedvese kilétéről mit sem sejtő Pszichéhez és Shalott kisasszonyához kapcsolódóan, akinek az lett a veszte, hogy szobája tükrében megpillantott valakit. Nektek melyik tetszik legjobban?

Pygmalión és Galatea

Pygmalión Ciprus királya volt, aki sokáig élt egyedül, agglegényként. Egyszer gyönyörű női szobrot faragott elefántcsontból; önmaga számára is meglepetés volt, hogy alkotása döbbenetesen élethűre sikerült. A nőalak annyira szép volt, mint amilyenhez foghatót még sosem látott: arcvonásai mintha csak éltek volna, épp hogy meg nem szólalt, meg nem mozdult. Pygmalión egyszer csak azon kapta magát, hogy beleszeretett saját művébe. Csókolta, beszélt hozzá, megölelte, becézgette, még ajándékokat is hozott neki, drága ruhákba öltöztette és felékszerezte - azonban hiába, a szobor hideg maradt és élettelen.

pygmalion_lemoyne

François Lemoyne

(c) Manchester City Galleries; Supplied by The Public Catalogue Foundation

Louis Gauffier

pygmalion_rodin1

Auguste Rodin

Egy napon, Aphrodité ünnepén a király azért fohászkodott az istenekhez, hogy bárcsak életre keltenék szerelmét. Imája meghallgatásra talált, a szerelem istennője megkönyörült rajta. Hazaérve Pygmalión egyből a szoborhoz sietett, és amikor megérintette, érezte: meglágyul az elefántcsont. Ahogy végigsimított rajta, bőrén már kitapinthatta a vér lüktetését is. Amikor a király megcsókolta, a lány elpirult és kinyitotta a szemét. Összeházasodtak, frigyükből született Paphos, aki Ciprus szigetének Aphrodité szentélyéről híres városát, Paphost alapította. A történetre számos művészeti alkotás utal, az egyik legismertebb George Bernard Shaw Pygmalion című drámája.

pygmalion_falconet

Étienne Maurice Falconet

Pygmalion_and_Galatea_(Gérôme)_back

Jean-Léon Gérôme

Il_bronzino - pigmalione e galatea

Il Bronzino

Ekhó és Nárcisz

Nárcisz (vagy Narkisszosz) Képhiszosz folyamisten és Leiriopé nimfa fia volt. Születésekor rejtélyes, ám kissé baljóslatú jövendölést kapott Teiresziasztól: csak akkor érheti meg az öregkort, ha nem ismeri meg önmagát, a saját, igazi arcát.

caravaggio

Caravaggio

Nárcisz szép szál ifjúvá serdült. Sok nimfát bolondított magába, ám mindet elutasította - köztük Ekhót is. Az egyik csalódott nimfa azonban nem törődött bele kikosarazásába; Nemesziszhez, a bosszúállás istennőjéhez fordult panaszával, aki meg is hallgatta és teljesítette kívánságát.

A minderről mit sem sejtő Nárcisz vadászat közben egy folyó partjára ért, és mivel megszomjazott, a folyó fölé hajolt, így pillantotta meg tükörképét. Az átok beteljesült: abban a pillanatban magába szeretett. Egész nap ott maradt és vágyakozva nézegette a saját arcát. Reggelre már csak néhány sárga szirmú nárciszt találtak a helyén - a daliás ifjút elsorvasztotta az önszerelem.

1024px-John_William_Waterhouse_-_Echo_and_Narcissus_-_Google_Art_Project

John William Waterhouse

Nicolas_Poussin,_Eco_e_Narciso_(ca._1629-1630),_Museo_del_Louvre,_Parigi.

Nicolas Poussin

800px-West,_Benjamin_-_Narcissus_and_Echo_-_1805

Benjamin West

800px-Affresco_romano_-_Pompei_-_Narciso_ed_Eco

Pompeii falfestmény részlete

A legenda úgy tartja, Ekhó halálosan szerelmes volt belé, de csak messziről csodálhatta a hiú istent, hiszen az ügyet sem vetett rá saját tükörképének bámulása közben. Ekhó fájdalmában felemésztődött és csak a hangja maradt utána.

alexandre_cabanel_-_echo

Alexandre Cabanel

Lady Shalott és Lancelot

Shalott kisasszonyának történetét Tennyson balladája nyomán ismerhetjük - két verzióban is megírta 1833-ban és 1842-ben. A legenda, amelyen a vers alapul, az Artúr király-mondakörhöz kapcsolódik, Elaine Astolat történetéhez, de létezik egy középkori olasz elbeszélés is Donna di Scalotta címmel.

Lady Shalott egy négytornyú, nagy, szürke vár hercegnője, azaz inkább foglya volt, ugyanis bezárva élt ott. Átok sújtotta: amellett, hogy rabságban, a négy fal között, örökös magányban, szövéssel teltek mindennapjai, ablakán sem nézhetett ki. Egy pillantás a szomszédos Camelot városa felé ugyanis az életébe került volna. Őt sem látta soha senki, legfeljebb az énekét hallották odalent. Kinéznie ugyan nem volt szabad, de toronyszobájának falát egy tükör borította, amin figyelhette, mi történik a külvilágban.

shalott_William_Maw_Egley

William Maw Egley

Egy napon Sir Lancelotot vezette a sors arra az ösvényre, ami Shalott vára alatt húzódott. A dalia vakító vértjében ellovagolt a hercegnő börtöne alatt, aki a tükörben észre vette őt. Ez lett a veszte. Szőttesét elejtette, átkát elfeledte, az ablakhoz szaladt és lenézett - éppen Camelot városa felé, amerre Lancelot tartott. Ennél nagyobb hibát azonban nem követhetett el... "S mit szőtt, a szőttes elszakadt, / a bűvös tükör meghasadt, /"Lesújt az átok!" - így riadt / Shalott kisasszonya."

The_Lady_of_Shallot_Looking_at_Lancelot

Waterhouse így képzelte azt a pillanatot, amikor Lady Shalott meglátja Lancelotot...

A lány tudta, hogy eljött számára a vég, az átoknak be kell teljesülnie. Elhagyta a várat. A közeli vízparton talált egy csónakot, amelyre felírta a nevét. Belefeküdt, és hagyta magát elsodortatni a sebesen örvénylő folyóval. Éppen a tiltott városban kötött ki, ahol mindenki a csónakja köré gyűlt - de ekkor már nem élt. A város népe nem tudta, ki lehet a titokzatos Shalott kisasszonya, soha nem látták, nem is hallottak még róla. "Csak Lancelot szólt csöndesen: / Mily bájos arc! Az Ég legyen /kegyes! Nyugodjék csöndbe lenn /Shalott kisasszonya.”

800px-John_William_Waterhouse_-_The_Lady_of_Shalott_-_Google_Art_Project

... utolsó útját pedig így

800px-W.E.F._Britten_-_The_Early_Poems_of_Alfred,_Lord_Tennyson_-_The_Lady_of_Shalott

W.E.F. Britten illusztrációja Tennyson 1900-as évek elején kiadott verseskötetéhez

shalott_arthur_hughes

Arthur Hughes

shalott_grim_shaw

John Atkinson Grimshaw

Ámor és Psziché

Psziché görög királylány volt, akinek messze földön híres szépségéért annyian rajongtak, hogy Aphrodité elkezdett rá féltékenykedni. Az istennő haragjában ráparancsolt fiára, Ámorra, hogy ébresszen szerelmet a lány szívében egy hozzá nem méltó halandó iránt. Ráadásul csapásokkal sújtotta apja országát, melyeknek kiengeszteléséül kikötötte, hogy a királylányt fel kell áldozni.

Pszichét felvitték egy magas hegyre és ott hagyták, de egy gyöngéd szellő sértetlenül elvitte onnan és pompás palotába röpítette, ahol láthatatlan szellemek vették körül a legnagyobb tisztelettel és kényelemmel. A palota ura Ámor volt, aki beleszeretett Pszichébe, de csak éjjelente kereste fel őt, hogy a lány ne lássa és ne ismerje fel. Psziché boldogságának csak ez szabott gátat, hiszen nagyon kíváncsi volt rá, kicsoda is tulajdonképpen szerelmese.

ap_bouguereau

William-Adolphe Bouguereau

ap_clodion

Claude Michel (Clodion)

ap_vandyck

Anthony van Dyck

Egy éjszaka aztán - irigységükben ármányt szövögető nővérei unszolására - nem bírt kíváncsiságával, és miután Ámor elaludt, egy mécsessel fölé hajolt, hogy láthassa az arcát. A keze azonban egy óvatlan pillanatban megremegett, egy csepp forró olaj pedig az alvó isten vállára csordult, aki rögtön felébredt és eltűnt. A szerelmesek próbatételek sora után lettek végül egymáséi, Aphrodité (aki az anyósok rémeként szerepel a történetben) is megbékélt, Zeusz pedig Ámor kérésére még az istenek körébe is felvette a halandó leányt.

ap_david

Jacques-Louis David

1024px-Giuseppe_Maria_Crespi_-_Amore_e_Psiche_-_Google_Art_Project

Giuseppe Maria Crespi

ap_orazio

Orazio Gentileschi

ap_canova

Antonio Canova

1435-CA13-RGB

Goya

François-Édouard_Picot_-_Cupid_and_Psyche_-_WGA17441

François-Édouard Picot

Gerard_FrancoisPascalSimon-Cupid_Psyche_end

François Gérard

Apollón és Daphné

Apollón első szerelme Daphné volt, a szépséges nimfa, Ladón folyamisten leánya. Az istent Ámor nyila akkor találta el, amikor épp nagy hangon dicsekedett neki a Pythón, e szörnyűséges, dögvészt lehelő szörny legyőzése fölött, leszólva Ámor tudományát, aki nyilakat lődözve ejti szerelembe az embereket. Rátartiságának büntetése az lett, hogy Ámor meglőtte őt vágyat ébresztő nyilával, de a párjával, ami viszolygást kelt és szerelmet űz, Daphnét, a gyönyörű nimfát érte.

Amint Apollón meglátta a leányt, nem volt megállás. Üldözte őt szerelmével, de olyan kitartóan, hogy Daphnénak szó szerint menekülnie kellett előle. Hiába csalogatta szép szavakkal, a nimfa ijedten futott előle hegyen-völgyön, erdőn-mezőn keresztül, rettegve annak a gondolatától is, hogy Apollón hozzáérhet. A hajsza egy igaz vadászathoz hasonlított; az űzőt a remény, a zsákmányt a félelem tette fürgévé.

ad_Francesco_Trevisani

Francesco Trevisiani

ad_bernini_jo

Bernini

ad_pauline

Robert Lefévre

Daphné azonban nem vehette fel a versenyt az istennel. Ellankadt, egyre lassult, ereje fogyóban volt; érezte, amint üldözője lehelete már a nyakán elomló fürtjeit éri. Utolsó kétségbeesésében a folyamistenhez rimánkodott, hogy bármiképp is, de mentse meg őt. Ahogy utolsó szavait kimondta, zsibbadás fogta el tagjait, haja lombbá, karjai ágakká változtak, lába gyökeret vert - babérfa lett belőle, de szépsége változatlan maradt. A rajongásig szerelmes Apollón elhatározta, hogy homlokán, tegzén és lantján örökké viselni fogja jelét, a babérkoszorút.

ad_armand_point

Armand Point

ad_detroy

Jean-Francois de Troy

Ha érdekes volt a cikk, oszd meg másokkal is!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk