Sundance-győztes svéd dokumentumfilmet, a dán kultrendező, Anders Thomas Jensen legújabb drámáját, Svédország tavalyi Oscar-nevezettjét, valamint a Tetovált lány írója, a tragikusan korán elhunyt Stieg Larson életművét bemutató svéd dokut is láthatjuk október 28. és november 3. között az Art+ Cinemában. Idén nyolcadik alkalommal rendezik meg a Skandináv Filmfesztivált Budapesten.
Jó hír azoknak, akik az elmúlt másfél évben, a koronavírus miatti korlátozások után még nem mondtak le teljesen a moziba járás élményéről, és a streaming-szolgáltatók kimeríthetetlennek tűnő kínálata mellett is maradt bennük mozgóképes hiányérzet, hogy a nagy leállás utáni újraindulással elképesztő mennyiségű film érkezett idén ősszel a mozikba. Egyrészt egymást érik a feltorlódott premierfilmek, a tavalyi kihagyás után pedig megint rendeznek filmfesztiválokat és filmheteket, amik egy-egy téma, ország vagy régió legfrissebb filmtermését teszik hozzáférhetővé a magyar közönség számára.
Szinte egy időben az Urániában tartott Spanyol Filmhéttel idén nyolcadik alkalommal kerül sor a Skandináv Filmfesztiválra, ahol az elmúlt időszak legjobb dán, svéd és norvég dokumentum- és játékfilmjei közül válogathatnak azok, akik kíváncsiak arra, mi van a hollywoodi blockbusterek univerzumán túl. Akik a moziban nem csak a kiszámítható szórakozás lehetőségét keresik és nem ijednek meg a fajsúlyos kérdésektől a vásznon, ugyanakkor elvárják a magas minőséget egy filmtől. A fesztivál kínálatában szerepel több premierfilm és számos bemutató előtt látható díjnyertes alkotás is, de újranézhetünk néhány olyan mozit is, amiket korábban már vetítettek itthon.
A skandináv országok mindegyike komoly filmes hagyománnyal bír a némafilmkorszak óta, és mindent meg is tesznek azért, hogy ápolják ezt az örökséget. Köszönhetően ennek és az ezekben az országokban folyó nagyon magas szintű filmes képzésnek, na meg az irigylésre méltó filmtámogatási rendszernek, a dán, svéd és norvég filmek évről-évre állandó szereplői a legnagyobb presztízsű fesztiváloknak és a mozik kínálatának szerte a világon.
A dogmás dán rendezők indulásuk óta komoly brandnek számítanak, színészeik közül nem egy lett A-listás sztár mostanra, elég, ha csak Mads Mikkelsenre vagy Ulrich Thomsenre gondolunk. De a dán film nem ér véget a dogmásokkal, és igazságtalan lenne a kortárs dán filmet aszerint értékelni, hol állnak éppen a dogma eredeti célkitűzéseihez képest. Ugyanígy nem lehet a kortárs svéd filmhez sem kizárólag a bergmani örökség felől közelíteni, bár megkerülhetetlen a viszonyítás, főleg ha a legutóbbi évek egyik legnagyobb svéd filmsikerét, Ruben Östlund Laviná-ját vagy a svéd születésű Gustav Möller Dániában készült A bűnös című filmjét nézzük.
Mert összességében elmondható, hogy amihez a skandináv filmek mindig is nagyon értettek, az az emberi drámák pszichológiailag hiteles bemutatása. Az a dramaturgiai és jellemábrázolásbeli tudás, ahogyan képesek felvillantani a látszólag hétköznapi történésekben rejlő mélységeket és magasságokat, és ezáltal tragikus hőssé emelni az átlagembert.
A fesztiválon premier előtt láthatja a közönség a Jussi Adler-Olsen bestselleréből készült Hajtóvadászatot az Oscar-jelölt Martin Zandvliet rendezésében: a Q-ügyosztály sorozat ötödik filmjében Karl Mørck és Assad egy újabb elfekvőben lévő aktát igyekszik megoldani. A Nikolaj Coster-Waldau főszereplésével forgott A boldogság íze című romantikus gasztro-mozi szintén premier előtt lesz látható, ahogy az idei Sundance filmfesztiválon rendezői díjat nyert dokumentumfilm, a Sabaya is. A felkavaró filmben önkéntesek egy csoportja a szíriai al-Hol menekülttáborból próbál kiszabadítani olyan fiatal lányokat, akiket korábban szexrabszolgának hurcolt el otthonaikból az Iszlám Állam.
Christoffer Boe: A boldogság íze (Vertigo Média)
Hogir Hirori: Sabaya (Vertigo Média)
Anders Thomas Jensen: Az igazság bajnokai (Vertigo Média)
A fesztivál egyik premierfilmje a Gengszterek fogadója, a Zöld hentesek és az Ádám almái kultikus író-rendezőjének legújabb mozija, Az igazság bajnokai című dán fekete komédia Mads Mikkelsen főszereplésével, amely az év egyik legjobb dán alkotása. Szintén itt mutatkozik be Svédország tavalyi Oscar-nevezettje, a Charter című dráma is, aminek fókuszában egy gyerekelhelyezési per áll. Az ítéletre váró anya úgy dönt, hogy gyerekeivel Svédországból a Kanári-szigetekre menekül egy charter-járattal.
A dokumentumfilmek között láthatjuk többek között a jegesmedvékről és a sarkvidékről szóló norvég Queen without Land című izgalmas díjnyertes alkotást, illetve a The Man Who Played with Fire című svéd dokumentumfilmet is, ami a Millenium-trilógiával (posztumusz) világhírűvé vált Stieg Larson örökségét és életművét mutatja be.
Az idei fesztiválon több izgalmas történelmi témájú film közül is válogathatunk. Christina Rosendahl többszörösen díjnyertes történelmi filmje, az Ulrich Thomsen főszereplésével készült Amerikai emberünk a második világháború kitörésekor játszódik, főhőse pedig Dánia amerikai nagykövete, aki a nácikkal szembefordulva a szabad Dánia egyetlen igaz képviselőjének kiáltotta ki magát. A fagy előtt című dán történelmi dráma az 1850-es évek vidéki Dániájában játszódik és egy családról szól, akiket a tél közeledtével éhínség fenyeget. A norvég A király választása 1940-be repíti vissza a nézőt, amikor a német fegyveres erők megszállták Norvégiát és választás elé állították a királyt: megadja magát vagy meghal.
A fesztivál Best of összeállításában újranézhetjük például Thomas Vinterberg A kommuna című filmjét, A fa alatt című izlandi fekete komédiát, a többszörös díjnyertes dán thrillert, az Oscar-nevezett A bűnös-t, Hans Petter Moland svéd fekete komédiáját, Az eltűnés sorrendjében-t, Anders Thomas Jensen dán fekete komédiáját, a Férfiak és csirkék-et, valamint a Fredrik Backman bestsellerből készült, kétszeres Oscar-jelölt Az ember, akit Ovénak hívnak című filmet is.
Sundance-győztes svéd dokumentumfilmet, a dán kultrendező, Anders Thomas Jensen legújabb drámáját, Svédország tavalyi Oscar-nevezettjét, valamint a Tetovált lány írója, a tragikusan korán elhunyt Stieg Larson életművét bemutató svéd dokut is láthatjuk október 28. és november 3. között az Art+ Cinemában. Idén nyolcadik alkalommal rendezik meg a Skandináv Filmfesztivált Budapesten.
Jó hír azoknak, akik az elmúlt másfél évben, a koronavírus miatti korlátozások után még nem mondtak le teljesen a moziba járás élményéről, és a streaming-szolgáltatók kimeríthetetlennek tűnő kínálata mellett is maradt bennük mozgóképes hiányérzet, hogy a nagy leállás utáni újraindulással elképesztő mennyiségű film érkezett idén ősszel a mozikba. Egyrészt egymást érik a feltorlódott premierfilmek, a tavalyi kihagyás után pedig megint rendeznek filmfesztiválokat és filmheteket, amik egy-egy téma, ország vagy régió legfrissebb filmtermését teszik hozzáférhetővé a magyar közönség számára.
Szinte egy időben az Urániában tartott Spanyol Filmhéttel idén nyolcadik alkalommal kerül sor a Skandináv Filmfesztiválra, ahol az elmúlt időszak legjobb dán, svéd és norvég dokumentum- és játékfilmjei közül válogathatnak azok, akik kíváncsiak arra, mi van a hollywoodi blockbusterek univerzumán túl. Akik a moziban nem csak a kiszámítható szórakozás lehetőségét keresik és nem ijednek meg a fajsúlyos kérdésektől a vásznon, ugyanakkor elvárják a magas minőséget egy filmtől. A fesztivál kínálatában szerepel több premierfilm és számos bemutató előtt látható díjnyertes alkotás is, de újranézhetünk néhány olyan mozit is, amiket korábban már vetítettek itthon.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.
2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.
A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.
Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.
Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.
1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.
Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.
Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.
2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.
Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.
A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.
Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.
A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.
A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.
Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd
végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.
A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.
Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.
Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.
A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.
Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.
„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”
Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.
Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.
Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.
Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.
Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.
A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.
Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.
Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.
Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.
Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…
Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.
Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.
Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.
A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.
Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.
Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.
Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.
Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.
Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
