Alkoholista apját és drogfüggő barátját segítette halálukig, majd kiderült, hogy ő is szenvedélybeteg
A jó cselekedetek is eljuthatnak egy olyan stádiumba, amikor már szenvedélybetegséggé fajulnak.
Történetünk hősnője, Nicola Vivian akkor szembesült ezzel, amikor drogfüggő barátja érdekében telefonált egy rehabilitációs klinikára, ahová néhány évvel korábban bevitte alkoholista apját. Néhány percnyi beszélgetés után a klinika pszichiátere azt a számára vérlázító véleményt közölte, hogy
neki legalább annyira szüksége lenne a segítségre, mint a barátjának, mert ő legalább annyira szenvedélybeteg, mint akin segíteni szeretne
- írja a Daily Mail
Nicola addig azt hitte, hogy az addikció csak káros anyagokra vonatkozhat. A pszichiáter viszont úgy látta, hogy ő egyfajta „társfüggő”, aki nem tud elszakadni barátja és apja életének támogató szerepétől. Azok a személyiségi jegyek, amiket ő büszkén vállalt – az erős probléma-megoldó képesség, a végtelen türelem – a szakembernek azt sugallta, hogy a hölgy ugyanolyan beteg, mint védencei.
„Képtelen voltam elhinni, amit hallottam. Ez nem függőség, hanem szeretet. Aztán a következő napokban elkezdtem visszagondolni azokra az időkre, amikor halálos nyugalommal vonszoltam haza a kocsmákból részeg apámat, és később mindig enyhítettem az események leírásán, amikor megkérdezte tőlem, milyen volt, hogy ne hozzam őt zavarba”
– meséli Nicola, aki hasonló élményeket élt át barátjával, Willel.
Sokszor szinte fuldoklott a frusztrációtól, hogy nem tud egyszerre mindkettőre vigyázni és meg volt győződve arról, hogy ez a szeretet legnagyobb bizonyítéka. „Aztán kezdtem rájönni arra, hogy cselekedeteim mégsem voltak annyira nemesek, hanem inkább feleslegesek.”
Saját példáján jött rá arra, hogy attól, hogy ő soha nem ivott és soha nem drogozott, egy kapcsolaton belüli problémát sajátjaként élhet meg. Úgy érezte, hogy ő az erős, felelősségteljes ember, aki mindig önzetlenül helyrehozza a másik ballépéseit. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy nélkülözhetetlenné vált a másik számára, az már az ő társfüggőségének a jele.
Ahogy Nicola visszaidézte gyerekkorát, kiderült, hogy nála ez az egész hároméves korában kezdődött, amikor apja elhagyta a családot. Ő akkor úgy gondolta, hogy az apja már nem szereti, mert ő nem volt elég jó hozzá. Innentől kezdve mindent megtett azért, hogy ismét érezze az apja szeretetét. Mintadiák lett, mindenben tökéletességre törekedett, miközben apja, a volt katonatiszt, egyre depressziósabb lett és egyre többet ivott.
„Boldoggá akartam tenni őt, bízott benne, hogy szeretetével le tudja szoktatni az italról. Innentől kezdve az én kapcsolati modellem a végtelen megbocsátáson, a rendíthetetlen támogatáson alapult és nem törődtem azzal, amit én akartam vagy amire szükségem volt.”
