KULT

Egy fordulatos élet margójára: megnéztük a Val Kilmer-dokumentumfilmet

Egy ember, aki az arcából és a hangjából élt, képtelen lett a beszédre – így lehetne a legjobban összefoglalni Val Kilmer tragédiáját. Ő azonban nem adta fel, amit a most bemutatott keserédes újjászületéstörténet is bizonyít.


Val Kilmer 1959-ben született Los Angeles-ben, anyja svéd háztartásbeli, édesapja pedig ingatlanbefektető. Nem sokkal később ki is alakult a nagy szerelem a filmezés iránt. Val és két testvére filmes pályára vágytak. Mivel édesapja jómódú volt, ezért viszonylag hamar jutott videokamerához és szinte az egész életét rögzítette.

Testvére Wesley volt a rendező és másik testvére Mark volt a színész Vallal együtt a filmjeikben.

Wesley kedvenc filmjeit forgatták újra, illetve kreatív kis házi színházat tartottak. Wesley-t Val egy igazi klasszikus filmeken felnőtt kreatív rendezőzseninek írta le, önmagát pedig mindig főszerepbe helyezte.

Val nagy álma volt, hogy színész lehessen, köszönhetően tehetségének és egy csipetnyi szerencsének felvették a New York-i Julliard-ra, ahol akkoriban

Ő lett a legfiatalabb diák, aki bekerült a nagy presztízsű színészképzőbe.

Ekkortájt váltak el a szülei, a gyerekek az édesapjukhoz kerültek, és Texasba költöztek. Az apa, munkája révén sokkal jobb életet tudott biztosítani gyermekei számára, köszönhetően, hogy sokkal jobb életet tudott biztosítani nekik munkája révén. A Julliardon töltött első évben szörnyű hírt kap otthonról, elvesztette testvérét, Wesley-t. Ekkor úgy érezte, nem csak a család veszített el egy pótolhatatlan személyt, hanem a világ is egy kreatív rendezőzsenit.

Val élete tele van ehhez hasonló drámákkal,

mégis, mint színész kifogásolhatatlanul játszott. Ezeket mi, külső szemlélők nem észlelhettük, hiszen egy jó színész igazi arcát a néző sosem látja, csak a karakterét, akiket játszik.

Val Kilmer klasszikus karakterszínész, akit olyan szerepekben ismerhetett meg a nézőközönség mint: a Top Secret Nick Rivers-e, a Willow Madmartigan-je, a Top Gun Iceman-je, a Doors film Jim Morrison-ja, vagy a Tombstone Doc Holliday-e, de volt Ő Batman, őrült bankrabló a Szemtől szembenben, de dolgozott együtt Marlon Brandoval a Dr. Moreau szigetében. Lehet nem a legelismertebb színész Mr. Kilmer, de

a legnagyobbakkal dolgozhatott együtt, rendezte Ron Howard, Oliver Stone, Tony Scott, Joel Schumacher, Edd Harris, Shane Black vagy Michael Mann is.

Igazán büszke lehetett a karrierjére, de sajnos a 2000 évek után alább maradtak a sikerek és az mindenkinek világos lett, hogy Kilmer nem a pénzt próbálja meg keresni, hanem próbálta a kreativitását kamatoztatni kisebb szerepekben. Legalábbis ő így meséli el. Ez egészen a Cinema Twain produkció kezdetéig tartott, ami régen dédelgetett álma volt. Egy egyszemélyes darabot írt és rendezett, ahol Ő játszotta Mark Twain-t, egy humoros előadás keretein belül. Több archív felvételt láthatunk ezekről az előadásokról, amik akkoriban nagy sikerrel futottak. Próbálta összeszedni a pénzt, hogy filmet is forgathasson a témához. Nagyon együttérzett Mark Twainnel, úgy gondolta nagyon hasonló életük volt, csak más médiumban alkottak, ez látszott is a színdarabon, nagyon szórakoztatóan tudta előadni a hatalmas írót, a nézők pedig imádták.

Aztán eljött a nap, melyre nem számított. 2015-ben, az egyik Mark Twain előadáson elment a hangja és torokdaganattal diagnosztizálták 61 éves korában. Időben megműtötték és gyógyulása nagyon gyors volt, de sajnos a hangja nem jött vissza. Egy ember, aki az arcából és a hangjából élt, képtelen lett a beszédre. Ekkor sem esett kétségbe és egyéb kisebb munkák mellett 2021-ben leforgatta cikkünk témáját, a Val című dokumentumfilmet Ting Poo és Leo Scott rendezők segítségével.

A filmben Valt fia szinkronizálta, akinek egyébként egészen hasonlít a hangja édesapjáéra. Itt visszatekint főszereplőnk az életére, elmeséli mennyire megrázta testvére halála, ez mennyire eltávolodott édesapjától, aki a történtek után erősen vallásos lett.

Nagyon szépen megalkotott íve van a filmnek, egy keserédes történetet mesél el a volt filmsztárról, aki teljesen odavolt a filmművészetért.

Az igazi Valt sose láthatta senki, mert ha kamera vette, akkor szerepet játszott. Márpedig Val Kilmer minden forgatásra vitte a maga kis kameráját és a szünetekben filmezett. Több ezer óra felvétele van egy raktárban. Ezt is gyakorlásnak érezte a szerepekhez. Kapcsolata gyermekei anyjával is valószínűleg ebbe rokkant bele, hogy folyamatosan próbált gyakorolni, még otthon, szabadidejében is készült.

Az igazi kincs azonban a mozi szerelmeseinek valószínűleg az archív felvételek a dokumentumfilmben.

Például a karrierje elején egy színdarab szünetében készített felvételek, ahol Val harmadik számú főszerepet játszott Sean Penn és Kevin Beacon mellet. Vagy a hihetetlenül balszerencsés forgatás képei a rettenetes Dr. Moreau szigetéből. Az elképesztő nyomás, amit a Mindörökké Batman forgatása alatt érzett. Hiszen, ahogy fogalmazott, minden gyerek Batman akar lenni, de elhihetjük neki, nem akarja mindenki eljátszani Batmant egy filmben. Amikor ő játszotta Batmant, még ahhoz is segítséget kellett kérnie, hogy felálljon a gumiruhában, kicsit úgy érezte magát, mint egy mélytengeri búvár. Senkit nem hallott, alig látott, mozogni is alig tudott, fizikai és pszichológiai fájdalom volt az egész forgatás számára. Gyerekként rengetegszer láttam a filmet és ezekbe a dolgokba sosem gondoltam bele.

Nagyon érdekesek ezek a részek a filmben, de ugyancsak érdekes az életszemlélet-váltás, amit azután kellett meghoznia, hogy megműtötték. Olyan dolgok tűntek el az életéből egy pillanat alatt, ami mindenki számára természetes. A szilárd táplálék: egy egyszerű ebéd is lehetetlen a műtét óta, vagy az értehető beszéd: nagyon nehezére esik beszélni, egyfajta „nyelőcsőbeszédet” tanult meg, ami azt jelenti, hogy megtanították belégzéskor a levegő egy részét a nyelőcsőbe venni és úgy képezni hangot. Ez a hang teljesen eltér az eredeti hangjától és megfelelő körülmények nélkül érteni is nehéz.

De betegségétől és állapotától függetlenül továbbra is alkot és támogatja a művészetet.

Szeret festeni, hogy mások számára is ez minél elérhetőbbé váljon, nyitott egy művészeti galériát, ahol mindenki alkothat, festhet, verset vagy könyvet írhat, esetleg csak beszélgethet művészet által érdeklődő társaival.

Betegsége hatására közelebb került gyermekeihez és megpróbálja az életét pozitív energiákkal feltölteni. Gondol rajongóira, betegsége ellenére járt Comic Con-on és filmes találkozókon is. A dokumentumfilmben is végigkövetettjük milyen

áldozatos munkát végez Kilmer a rajongóiért.

Aláírásokat osztogat órákon át, miközben többször rosszul lesz, vagy elmegy egy Tombstone vetítésre, ahol mindenki őt ünnepli és végignézi egyik legszórakoztatóbb szerepét a rajongóival.

A film megmutatja a sikereket, a sikerek mögötti embert, a bukásait, majd pedig az újjászületését. Szép íve van a történetnek, még ha nem is lehet 100%-ig elfogadni, mert azért Val Kilmer az egyik producer, tehát nem pártatlan a történet, de szép.

Valószínűleg, több sötét foltot kihagynak a filmesek, vagy alig említik.

Bár többen nyilatkozták a 2010-es években, hogy nehéz természet Kilmer, de ezen pletykák nem feltétlen igazak. Mutatják Robert Downey Jr. interjúját is, a Kiss Kiss Bang Bang kapcsán, ahol kiemeli, hogy Ő tudja milyen az, amikor elkönyvelnek zűrös és problémás színésznek. Val Kilemrrel ugyan ezt csinálhatták, bár azért Downey Jr. esetében is sok esetben igazak voltak ezek a kritikák, de Kilmerről nem lehetett hallani, hogy drogozik, vagy sokat iszik és bulizik, mint Downey-ról.

Valószínűleg a problémás korszakának felvételeit direkt nem használták fel, mert egyrészt betegsége miatt nem lenne etikus, másrészt nem is illett volna annyira bele a film hangnemébe.

Ez egy keserédes életrajzi újjászületéstörténet, ahol egy alkotó megpróbál túllépni egy életveszélyes hátráltató tényezőn.

Miután megnéztem a filmet, egyértelműen úgy érzem, sikerült neki. Csak ajánlani tudom a Valt mindenkinek, aki kicsit is szereti a színészt, vagy a filmvilág szerelmese.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk