KULT

„Mikes elvtárs, maga olyan jó káder, legyen munkásőr!” – Majláth Mikes László humoristának új kötete jelent meg

A Hócipő, a Rádiókabaré és a Ludas Matyi népszerű humoristája mesélt betegségéről, elmondta, miért született rosszkor, mit gondol a mai stand uposokról, és miért hoz balszerencsét.


Bizonyos szempontból hálátlan a kabarészerző sorsa: a jó poénokért a színészek aratják le a dicsőséget. Sokan nem is sejtik, hogy amikor Kern Andráson, Bajor Imrén vagy akár Hernádi Juditon nevetnek, az örömteli percekben milyen oroszlánszerepe volt Majláth-Mikes Lászlónak, akinek a napokban jelent meg legújabb kötete Dollár a zokniban címen.

- Ha jól tudom, már a születésed is humorosra sikerült.

- 1950-ben minden gyerek, aki május 1-én született, 500 forintot kapott ajándékba. Az akkoriban egy havi fizetésnek felelt meg. Én viszont május 2-án, hajnali kettőkor láttam napvilágot. Két órát késtem.

Apám egész életében szidott miatta.

De ha már a születésemnél tartunk, kapcsolódik hozzá még egy sztori. Május volt, meleg. Akkoriban lehetett „Mirelite” (sic!) néven kapni fagyasztott málnát. Apám vett egy dobozzal, hogy bevigye anyámnak.

A melegben elkezdett olvadozni. Apám, kezében a csöpögős málnával, a kórterem küszöbében megbotlott. A málnás doboz anyám ágyára repült. Anyám épp engem szoptatott. A piros lé mindent összefröcskölt, a hófehér lepedő, hófehér takaró és a hófehér pólya is olyan lett, mintha egy véres gyilkosság helyszíne volna.

- Az idei év több szempontból is fontos számodra...

- Idén töltöm a 70-et, és 1945-ben, 75 éve alapították a Ludas Matyit, ahol nagyon sokat dolgoztam. Gábor Andor lett a főszerkesztője, aki Moszkvából jött haza, régi kommunista volt, meg is sértődött, amiért Rákosi ilyen munkát bízott rá, mint egy vicclap szerkesztése.

Összehívta az összes akkori humoristát és karikaturistát, és kérte, hogy másnapra írjanak cím ötleteket. Volt ott minden féle javaslat: Vitriol, Csip-csip csóka, satöbbi. Gábor Andor közölte velük: ez mind nagyon jó, de Ludas Matyi lesz.

Jó választás volt, mert Ludas Matyi egy vicces irodalmi alak, aki ráadásul háromszor veri vissza a kizsákmányoló földesúron a sérelmeit, tehát politikailag is jól feküdt. Két másik vicclap is megjelent 45’-től. A Szabad Száj a kisgazdáké volt, a Pesti Izé pedig amolyan pikáns humort képviselt.

1945 után még olyanok is írtak a Ludas Matyiba, mint Illyés Gyula, Márai Sándor, vagy Királyhegyi Pál.

Utóbbiról csak annyit, hogy amikor a háború előtt hazajött, először munkaszolgálatos volt, azután Auschwitzba került.

- Híres mondása volt, hogy hazajöttem Amerikából, és még pont elértem az utolsó vonatot Auschwitzba.

- Igen. Írt 45’-ben egy könyvet, az volt a címe: „Nem mindenki halt meg”. Humoros könyv a lágerekről. Kiadták, de érthető módon nem volt sikere. Én fönt, a Széchenyi Könyvtárban olvastam, mert azóta sem nyomták újra. Egy könyvkiadó barátomnak ajánlottam, de nem merte megjelentetni.

Aztán a kommunisták kitelepítették, és a barátainak csak nagy nehezen sikerült elérnie, hogy hazajöhessen. Az anekdota szerint a bűne az volt, hogy írt egy táviratot:

Joszif Visszarionovics Sztálinnak, Moszkva. A rendszer nem vált be. Tessék abbahagyni! Királyhegyi.

- Kanyarodjunk vissza hozzád. Te tulajdonképpen beleszülettél a kabaréba, hiszen apukád Mikes György maga is ismert, népszerű humorista volt.

- Igen, és 1951-től a haláláig, 1986-ig a Ludas Matyi munkatársa volt. 57 évesen halt meg, rákban. Akkor már főszerkesztő helyettes volt a Ludasnál.

A humoristák általában búskomor emberek, én is, már csak a betegségemből kifolyólag is –erről majd még mesélek. Apám azonban kivétel, ő mindig nagyon jó kedélyű ember volt. Dőltek belőle a vicces történetek.

Nagyon ellenezte, hogy újságíró legyek. Van 20 ismert újságíró, aki jól él, a többi 2000 nyomorog, és elnyomva érzi magát és boldogtalan.

Nem ígértem neki semmit. A Ludas Matyi főszerkesztője akkoriban Tabi László volt, a helyettese Földes György. Gyuri bácsi atyai jó barátom volt, hozzá fordultam, hogy szerezzen be valahova újságírónak. Ő ismerte Lakatos elvtársat, aki az MSZMP KB agitációs propaganda osztályának, az APO-nak volt a vezetője, ezért úgy hívta mindenki, hogy Lakatos apó.

Ő beszerzett engem az MTI-hez, ahol 10 évig voltam újságíró. Unalmas cikkeket írtunk külföldre. Nagyon sok időm volt, úgyhogy munkaidő alatt egyfolytában gépeltem, ontottam az írásokat. Megjelentem a Magyar Ifjúságban, a Nők Lapjában, a Családi Lapban, a Lakáskultúrában, a Karavánban. Úgy, hogy ezeknél a lapoknál nem ismertem senkit, csak postán elküldtem nekik a cikket, ők pedig leadták.

- Amit nem tudtam rólad, és csak most, az interjúra készülvén szembesültem vele, hogy elvégezted a jogot.

- Elvégeztem. Utáltam. Egyszer sem buktam meg, de a végén azt mondtam, hogy én nem szeretnék bíró lenni, aki elítél másokat, de jól kereső ügyvéd sem, aki megvédi a gazembereket. Ezért az államigazgatásban helyezkedtem el. A Belügyminisztérium Tűzoltóság Országos Parancsnokságán lettem kiemelt jogi főelőadó.

A Tűzoltóságnál én voltam az egyetlen, aki nem volt párttag, és nyomás alá helyeztek, hogy lépjek be. Egy módon tudtam kitérni a kérés elől: beadtam a felmondásomat. Ezután kerültem a már említett MTI-hez. Alig kerültem be, hívatott a főszerkesztő és azt mondta:

Mikes elvtárs, maga olyan jó káder, legyen munkásőr!

Majdnem lefordultam a székről, de végül azt mondtam, a katonaságnál megfogadtam, hogy nem fogok a kezembe többé fegyvert.

Mert hogy közben még elvittek egy évre katonának is. Nem voltam jó baka, csak azt csináltam meg, amit nagyon muszáj volt, de azt is ellezserkedtem. A többiek szidtak, hogy csináljam jól, mert akkor több szabadidőnk lesz. De megmondtam, hogy nem érdekel a szabadidő. Az a 11 hónap eltelik akkor is ha, jó katona vagyok, akkor is, ha rossz.

Én voltam az egyetlen, aki rang nélkül szerelt le. A vicc azonban az, hogy amikor a tűzoltósághoz kerültem, ott százados lettem, amit elismert a honvédség is, így ott is századossá váltam. Az MDF-es Für Lajos honvédelmi miniszter főhadnaggyá, a szocialista Keleti György honvédelmi miniszter pedig századossá léptetett elő.

De amikor 50 éves lettem, akkor leszereltek, le kellett adnom a katonai felszerelésemet, így azóta obsitos vagyok.

- Hogy kerültél a Rádiókabaréba?

- A Rádiókabaré úgy jött, hogy még a régi Magyar Hírlaphoz beajánlott Dallos Jenő karikaturista. Akkor már mindketten az Árkus József féle Új Ludasnál dolgoztunk.

Gádor Iván, a kor egyik legnagyobb újságírója szerkesztette a 7. oldalt, ahová Kis Jánostól kezdve Moldován át a Tölgyessy Péterig mindenki írt. Attól kezdve több mint tíz éven keresztül minden pénteken megjelent a Vitriol nevű rovatom.

Akkor volt, hogy az MDF ki akarta piszkálni Hankiss Elemért és Gombár Csabát a tévé és a rádió elnöki székből. Én pedig írtam belőle egy anyagot az újságba „Hankiss az inkvizíció előtt” címmel. Akkoriban Farkasházy Tivadar volt a Rádiókabaré főszerkesztője, olvasta az írást és felhívott:

„Lacikám, ez egy kabaré jelenet!”

Felvették, leadták és attól fogva rendszeresen írtam a Rádiókabarénak.

Két sorozatot emelnék ki a műveim közül. Kern András adta elő a „Csókolom, anyuka!” monológokat – Andrásnak egyébként házi szerzője lettem a kabarénál. A másik pedig a Géza és Gizus, amit Kállai Ferenc és Tábori Nóra adtak elő.

- Az utóbbi sikerét jól mutatja, hogy a 2000-es évek elején a Szegedi Vadasparkban volt egy majom pár, akik a Géza és Gizus nevet kapták.

- Tényleg? Ezt nem is tudtam.

- Tegyük hozzá, hogy az írások mellett sokszor műsorvezetője is voltál a Rádiókabaré adásainak, Trunkó Barnával párban.

- Igen. Én úgy voltam Barnával, ahogy apám Somogyi Pállal. Ő volt a legjobb barátja és fellépő társa. Úgy hívták magukat, hogy Miki és Somi.

- Hogy kerültetek párba Barnával?

- A Rádiókabaréban akkoriban tartottak brainstormingokat, hamar kiderült, hogy Barnával egy hullámhosszon vagyunk, és Farkasházy javasolta, hogy dolgozzunk együtt. Azóta is nagyon jóban vagyunk. Bár Barnával ellentétben én múlt szeptember óta nem írok már a Hócipőbe.

- Miért?

- Több mint 20 évig dolgoztam ott, kicsit elfáradtam.

- Hol olvashatunk még?

- A Népszavánál vagyok külsős, ahol sajnos a külsősöknek nem tudnak fizetni. Dolgozom a Balatonkenesei Hírlapnál, és mivel ingyenes a lap, nem kapok egy fillért onnan sem. Csak az a szerencsénk, hogy a feleségemnek jó nyugdíja van. Elvegetálunk.

Azt is el kell mondjam egyébként, hogy balszerencsét hozok, ahová lépek, ott fű nem terem.

Elkezdtem írni a Ludas Matyinak. Akkor már Árkus József szerkesztette. Ez a fajta Ludas Matyi 1990-ben megszűnt.

Akkor jött az Új Ludas, amit szintén Árkus szerkesztett. Három évig bírta. Sajnos a cégek nem szívesen reklámoznak humoros lapban, tévesen azt hiszik, hogy ha humoros újságban reklámoznak, ők is viccessé válnak.

Akkor átkerültem a Kurír Elefánthoz, amit Föld S. Péter és Krenner István szerkesztett. Amikor 1998-ban először hatalomra kerültek a fideszes fiúk, akkor az első intézkedésük volt – nem túlzok – megszüntetni a Kurírt.

Utána kerültem az Úritök című vicclaphoz, amire senki nem emlékszik, mert az is megszűnt.

Jött a Pesti Vicc. Kalmár Tibor a tévés kabaréműsorok és a Vidám Színpad rendezője alapította a lapot.

Aztán a Rádiókabaréhoz kerültem, ahonnan Farkasházyt politikai okokból hamarosan kigolyózták. Utána voltak mindenféle vezetőváltások.

Jelenleg Fábry Sándor gyártja, Sinkó Péter a főszerkesztő. Ennek a mai kabarénak a fő oszlopai a standupos fiúk, akiket amúgy szeretek, de úgy teremnek mostanában, mint a gomba. A kabaréból kiszorultak a jelenetek, márpedig én jeleneteket írtam.

A színészek is sajnálják, hogy nem szerepelhetnek a kabaréban, pedig 8 stand upos egymás után az unalmas.

A Sas féle Mikroszkópra is írtam, az is megszűnt, ahogy a Bodrogi-féle Vidám Színpad is.

- Említetted a betegségedet...

- Meg is jelent róla egy könyvem: Egy depressziós humorista vallomásai. Ebben sokat mesélek a mániás depressziómról, amire azt mondják, egy bipoláris állapot.

Ez azt jelenti, hogy depressziós vagyok hónapokig. A depressziót mindenki tudja, micsoda, de a mánia részét nem értik. A mánia azt jelenti, hogy folyamatosan pörgök. Sokat beszélek, mint ahogy most is, rohangálok, ügyintézek. Múlt héten megcsináltattam a 20 éve nem működő ébresztőóránkat. 5-6 órákat alszom, és reggeltől éjfélig nyüzsgök. Én sem tudom megmagyarázni, hogy miért.

- És írtál egy könyvet...

- Az a címe, hogy Dollár a zokniban, alcíme: Humoros XX. század. Az előszót Gálvölgyi János írta, a borítón Krenner István karikatúrája látható.

Szörnyű volt ez a század, de azért voltak vidám pillanatai is. A könyv kor és kórkép. Három síkon mozog. Az első az a XX. század összes humoristájának élete, halála és művei Nagy Endrétől a mai stand uposokig.

A második szintje családtörténet a dédszülőktől a dédunokáktól, 1900-tól – akkor született a nagymamám – napjainkig.

A harmadik sík az a XX. század második felének történelme retró szavakban elmesélve. Kredenc, sparhelt, kombinált szekrény, falikút, verklis. A régi csokik, cigik.

A végére még talán annyit, hogy nem csak a mosónők, a humoristák is korán halnak. Apukám, Mikes György 56 évesen halt meg. Szerzőtársa, Somogyi Pál 59 évesen. Ősz Feri 47 évesen, tüdőrákban. Komlós János, aki minden este egy üveg konyakot megivott, 58 évesen. Soós András, aki a híres Csehov paródiát, a Vánnyadt bácsit írta, 63 éves korában ment el, Árkus József, aki maga volt az élet császára, agydaganatot kapott és 62 évesen hagyott itt minket. Hofi 66 éves volt, Boncz Géza 56. Úgyhogy én a 70 évemmel matuzsálemnek számítok.

És még valamit: apukám 1978-ban, én 1997-ben kaptam Karinthy-gyűrűt.

Így én vagyok az egyetlen az országban, akinek két Karinthy-gyűrűje van.

A fotókat Majláth Mikes László bocsájtotta rendelkezésünkre.

Kiadó:Kossuth Kiadó Zrt.

Oldalak száma:224

Borító: FÜLES

KARTONÁLTSúly: 270gr

ISBN:9789635440733

Nyelv: MAGYARKiadás éve:2020


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk