Az információ hatalma: lázálom járvány idején
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
– Értse meg, asszonyom! Döntenie kell!
– De hát ez lehetetlen.
– Muszáj. Mindkét gyerekét nem tudjuk megmenteni.
– De én… nem tudok.
– Muszáj. És gyorsan. Mert akkor mindkettőt elveszítjük.
– …
– De én… nem…
Ébredj fel! Ébredj! Ne kiabálj! Csak egy rossz álom! Hallasz?!
Valaki kiabál. Valaki kiabál. Nekem kiabál. De ki az? A kórház folyosója elhomályosodik és egyre távolodik. Úristen! Hol vannak a gyerekeim? Hova tűntek? Nem döntöttem el… nem döntöttem el. És most mindketten…
Hé! Ébredj fel!
Egyre hangosabban hallom, hogy az a valaki kiabál. A szavai itt dörömbölnek a hallójáratomban. De nem hallom jól, hogy mit mond.
Körülnézek.
Világos van. Világít az éjjeli lámpa. Az ágyamban fekszem. Férj épp felhagy azzal, hogy rázza a vállaimat. De hova tűnt a kórterem? A kórház? Az orvos? Felpattanok, kirohanok a szobából, fel az emeletre. Türelmetlenül tépem fel Nagyfiú és Legkisebb szobájának az ajtaját. Középső riadtan felül az ágyán. Édesanya, mi baj van?
– Nincs semmi baj – nyugtatom remegő hanggal, de közben Legkisebb ágyát fürkészem. Nem látom sehol.
– Hol az öcséd?
– Az… ágyá… – de nem tudja befejezni már a mondatot, feje lehanyatlik a párnájára, máris visszatért az álmok világába.
Lehajolok az emeletes ágy alsó szintjéhez és tapogatózni kezdek a sötétben. Bal oldalon nincs. A felső sarokban sincs. Egyre hevesebben ver a szívem. És akkor kitapogatok egy kis kupacot az ágy hátsó végében. Nyugodtan lélegzik. Egyenletesen. Kezében a zsiráfja nyaka, feje alatt Balikó, a nagytestű fekete patkány. Béke van. Béke van a világában.

David Schwarzenberg képe a Pixabay -en.
Két lépés Nagyfiú szobája. Még mélyebb a sötétség. De őt azonnal észreveszem. Nem hangosan, de jól kivehetően szuszog. Biztos jele annak, hogy él. Közelebb lépek. Muszáj megérintenem. Végigfut a kezem az arcán, beletúrok a frissen vágott katonás hajába, az ujjaim néhány percre megállapodnak a feje tetején s átveszik a lélegzésének a ritmusát. Él. Nincs baja. Biztonságban van. Béke van a világában.
* * *
Amióta kitört a járvány itthon is, olvasok. Rengeteget olvasok. Korábban is olvastam, nyilván, de ez most más.
Híreket olvasok. Igazából ez sem meglepő. Részben szakmai ártalom. Mert újságíróként nagyon sok hírt olvastam, amikor még aktív állományban voltam. Nap mint nap.
Hogy képben legyek, minden oldal véleményével képben legyek. Erre külön időnk is volt a szerkesztőségben, sőt még neve is volt ennek a tevékenységnek: beolvasás. Amikor az ember beolvasta magát a hírek világába, hogy naprakész és felkészült legyen.
Ezzel azóta sem tudtam felhagyni. Pedig már nagyon régóta nem írok híreket. De azóta is elolvasok minden információt, amit csak lehet.
Szeretek képben lenni. Mert
igaznak tartom a mondást, hogy az információ hatalom. És persze tudás.
Ez utóbbit én mondjuk többre értékelem. De ez más lapra tartozik.
És akkor megérkeztek az első hírek a járvány hazai megjelenéséről. És én fejest ugrottam a hírfolyamokba. Mindent elolvastam. Mindent IS. Mert még mindig hittem, hogy az információ hatalom és tudás. Hogy ha tudok, ha van információm, akkor uralni tudom a folyamatokat, az életünk folyamatát.

William Iven képe a Pixabay -en.
Csak azzal nem számoltam, hogy ez egy teljesen más szituáció.
Hogy ez a járványügyi helyzet mindent a feje tetejére állít. Mindent, amit eddig a világról gondoltam.
Odáig jutottam, hogy már az is felmerült bennem: volt-e valaha is olyan pillanata az életemnek, amelyet teljesen uraltam, vagy ez is csak illúzió volt?!
Be kellett ismernem önmagamnak is:
túlzottan magabiztos voltam, túlzottan hittem abban, hogy uralni tudom ezt a megváltozott világot is. A hírek elárasztották a teret. A teret, amely körülvesz. És miközben azt vártam, hogy továbbra is hatalmat és tudást adnak a kezembe, azt éreztem, hogy ezzel ellentétben inkább félelmet gerjesztenek, lázálmokat hoznak és folyamatosan rettegésben tartanak.
Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutok. Hogy odáig jutok: korlátozom a hírfogyasztásomat. Én, aki amúgy lubickoltam ebben a szerepben, önkéntesen korlátozom önmagamat. Ezt történt. Korábban is olvastam arra irányuló javaslatokat, hogy ne bújjuk állandóan a híreket, válasszunk ki egy idősávot, amikor tájékozódunk és válasszunk néhány olyan, hitelesnek tartott oldalt, ahonnan tájékozódunk, én okosabbnak hittem magamat.
És erősebbnek.
De a hírek maguk alá gyűrtek. És kiszolgáltatottá tettek önnön magamnak.
Most már tudom, hogy inkább elbizakodott voltam. Túl sokat gondoltam magamról, az erőmről, a képességeimről, az egómról. Nem kell mindent elérni, mindent tudni, mindent birtokolni, mindent bekebelezni, mindent elvenni. A járvány helyre tett. És nem csak itt tett helyre.
Talán ez az eddigi legnagyobb tanulságom ebből a rendkívüli helyzetből. Tanultam. Sokat. Az egóról, az önhittségről, az elbizakodottságról, arról, hogy mindent kézben tudok tartani.
Megtanultam kisebbnek lenni, akkorának, amekkora valójában vagyok.
Továbbra is hiszem, hogy az információ még mindig hatalom. És tudás. De mindennek van mértéke.
Remélem, nem feledem a tanítást akkor sem, ha vége lesz ennek a lázálomnak. Remélem, mások sem felejtenek.
A napló többi részét ITT TALÁLJÁTOK.