„Ez volt az utolsó normális kocsma a környéken” – így búcsúzik a törzsközönség a Wichmanntól
Kedden söpört végig a neten a hír, hogy nagyjából egy hónap múlva végleg lehúzza a rolót a Kazinczy és a Király utca sarkán található Wichmann, a bulinegyed talán utolsó igazi kocsmája.
A bejelentés másnapján annyian voltak a helyen, hogy már közvetlenül az este 6 órai nyitás után alig lehetett szabad asztalt találni. Fél 8 táján pedig teljesen elfogytak a helyek, a későn érkezők az ajtóban álldogálva várták, hogy leülhessenek.
A hely védjegyének számító rántotthúsos szendvicsből több száz fogyott az este folyamán – amikor mi is rendeltünk volna, éppen 40 darab körül tartott a várólista.
„Hallottuk, persze, épp ezért vagyunk itt” – feleli kérdésemre egy 7-8 fős asztaltársaság egyik tagja. Egyetemista korukban ez volt a törzshelyük, de időről időre azóta is szívesen töltötték itt az estéiket.
Jó néhány sztorit fel tudnának idézni, bár mint mosolyogva hozzáteszik, a legjobbakat ezek közül inkább megtartják maguknak. De emlékezetes volt például, amikor csőtörés miatt az egész helyiséget elöntötte a víz, aznapra be is kellett zárni.
„Volt egy középiskolai matek-fizika tanárom, aki rendszeresen ide hirdetett meg kihelyezett fogadóórát. Bármelyik diákja leülhetett vele beszélgetni egy sör és egy rántotthúsos szendvics mellett” – veszi át a szót egy másik srác.


Egy gyors körkérdés alapján úgy tűnt, mindenki a bezárás hírére jött el aznap este még egyszer utoljára, hogy elbúcsúztassa a helyet. Az is elég egyértelműen kirajzolódott a válaszokból, mit szerettek benne.
„Manapság már csak olyan kocsmákat találsz a környéken, amik olcsók, de cserébe kritikán aluliak, vagy nagyon fancy helyeket, amik szintén rosszak, és még megfizethetetlenek is”
– vázolta a helyzetet a fentebb említett társaság egy másik tagja.
Bárkit szólítottam meg, ugyanez a vélemény köszönt vissza. Egységesen úgy jellemezték a Wichmannt, mint egy utánozhatatlan hangulatú utolsó bástyát a kerületben, ami még nem a turistáké.
A képet némileg árnyalja, hogy ottjártamkor több asztalnál is külföldiek ültek, de az tény, hogy a közeli Gozsdu-udvarban tobzódó legénybúcsús hordákat itt elég nehezen lehetne elképzelni.
Ellenben a hely hírnevét jól mutatja, hogy az egyik magyar társaság asztalához épp egy olyan ázsiai turista ült oda, akit a New York kávéházból küldtek ide, mondván itt van a legjobb a rántotthús a városban.
A bejáratnál található emléktáblát felállító Pató Pál Párt tagjai is eljöttek búcsúzni. Ők 1996 óta minden évben itt ünnepelték a magyar kártya napját, eddig 21 alkalommal.
„Nekünk ez egy tragédia, idén is jöttünk volna december 29-én, de úgy tűnik, erre már nem kerül sor” – mondta a párt elnöke, Bera István, hozzátéve: nagyon aggódnak a tábla miatt, de reménykednek benne, hogy megmaradhat mostani formájában.

Mint a Forrest Gumpban
Wichmann Tamást a hatalmas forgalom miatt szerdán este nem is sikerült megszólaltatnunk, csak a másnapi nyitás után, az áru berakodása közben tudtunk pár percet beszélgetni, mielőtt nekiállt a hússütésnek.
„Most jött el a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. 32 éve gyakorlatilag minden este itt vagyok, csak edzőtáborozások alatt hagytam ki rövidebb időszakokat. Beleadtam mindent a legjobb tudásom szerint, most szeretnék kicsit magammal is foglalkozni”
– magyarázta.
Az egykori kenus leginkább Forrest Gumppal szereti párhuzamba állítani az életét: hozzá hasonlóan ő is sokáig járógéphez volt kötve gyerekkorában. És a mostani döntésben is ott a közös pont. Emlékezetes jelenet, ahogy a címszereplő keresztülfutja egész Amerikát, a végén már egész tömeg követi, majd egyszer csak megáll, és azt mondja: „Elég volt, elfáradtam.”
„Én is valami ilyesmit érzek – mondja Wichmann. – Most persze beindult a katasztrófaturizmus, olyanok is jönnek, akiknek a világon semmi közük nem volt a helyhez, de a bezárás hírére hirtelen érdekes lett nekik”.
Azért hozzáteszi: rengeteg jó fej törzsvendége is van, akik szomorúan, sőt egyenesen szemrehányással fogadták a döntését.
Bár átadhatta volna másnak azokat a feladatokat, amiket eddig ő végzett, annyi negatív tapasztalata van ezzel kapcsolatban, hogy nem szívesen bízná senkire. Ezért inkább eladja a kocsmát.

Még nem tudja, melyik lesz az utolsó nyitvatartási nap, de valószínűleg nem is hirdeti majd ki előre – ha úgy érzi, hogy eljött az ideje, egyszerűen csak nem nyit majd ki többet.
A vevők már megvannak, egy átalakítás után jó eséllyel megmarad kocsmának a hely, de persze a név mellett valószínűleg a szellemisége sem lesz már ugyanaz. A Pató Pál Párt aggodalmait viszont eloszlatta: az emléktáblát nem kell félteniük, biztosan nem esik bántódása.
És hogy neki személy szerint hogyan tovább?
„Megpróbálom az életem hátralévő részét hasznos tevékenységgel tölteni. Szeretnék a szabadidős sportágak mellett maradni, ahogy már eddig is tettem időnként.”
Arra a kérdésre pedig, hogy nem lesz-e nagyon éles a váltás így, hogy egyik napról a másikra szűnik meg a három évtizedes rutinja, csak annyit felel: "Inkább ez szűnjön meg, mint az élet."