KULT

Rég ültem le ilyen kevés elvárással a tévé elé, de ez az egyik legjobb Netflix-sorozat, amit az utóbbi időben láttunk!

Anime-feldolgozás nem csak a japán mesék szerelmeseinek! A One Piece történetét 6-tól 99 éves korig bárkinek tudjuk ajánlani!


Nagyon nehéz meghatározni a One Piece sikerének a kulcsát. Egy hatalmas népszerűségnek örvendő anime adaptációjáról van szó. Ezek általában nem aratnak nagy diadalt a rajongók köreiben, de most valami mégis működik, és a sorozat azoknak is bejön, akik még a zsánert sem szeretik. Eiichirô Oda eredeti animéje immáron több mint ezer résznél tart, és még mindig imádják a rajongók. Rég ültem le ilyen kevés elvárással egy sorozat elé, egyáltalán nem is ismertem az eredeti sztorit. Direkt kerültem a marketinganyagokat, mondván, úgysem lesz jó. Tudtam, hogy az eredeti rajzfilmsorozatot körberajongták.

A 2022-es egészestés animációs film pedig minden idők egyik legnagyobb sikerű, moziban bemutatott animéje lett.

Ezekre a sikerekre a Netflix is ráharapott, és elköltött részenként 18 millió dollárt az élőszereplős változatra. Csak viszonyításképpen: a Trónok harca utolsó hatrészes évadára az alkotók azt állították, hogy részenként 15 millió dollárt költöttek, míg a nyolcrészes One Piece 18 milliót kapott! Ez hatalmas bizalom a Netflix részéről, és teljesen megérdemelt lett a siker.

A pénz a sorozat minden porcikáján látszik. Az alaptéma rögtön költségigényes, hiszen a víz és a filmforgatás sosem a legjobb párosítás. Sok stúdió ment tönkre a kalózfilmek alkonyán. De a One Piece nem csak egyszerű kalózfilm, hanem fantasy környezetbe ültetett egyedi kalózmítosz. Történetünk szerint a kalózkirály Gol D. Roger a kivégzése előtti utolsó szó jogán felszólított mindenkit, hogy aki meg akarja szerezni az ő elrejtett kincseit, köztük a legbecsesebbet is, a One Piece-t, annak vitorlát kell bontania, és nekivágni az óceánoknak.

Senki nem tudja, hol lehetnek, egyben vagy külön, azt sem, hogy pontosan mi ez a One Piece,

de egy biztos, aki megkaparintja, az lesz a tengeri zsiványok új királya. Így elkezdődik a kalózok aranykora. Mindenki kalóznak akar állni, köztük főhősünk is. Monkey D. Luffy, akit a sorozat rögtön úgy mutat be, mint anno Jack Sparrow-t a Karib-tenger kalózaiban. Inkább cselekedeteivel, szöveg nélkül, humorosan.

Luffy egy pacifista haramia, ő nem akar lopni, gyilkolni, ő segíteni akar minden ártatlannak, és egy családot akar magának harácsolni a kalózbrigádja képében. Mint azt az előzetesbő már láthattuk, Luffynak van egy szuperképessége. Gumiemberré vált egy különlegesen veszélyes gyümölcs elfogyasztása miatt, ami minden emberből más „mutációt” hoz ki. Amikor a Marvel kijelentette, hogy nem tudják megcsinálni rendesen Mr. Fantasticot, a Fantasztikus négyesben, mert röhejesen hat a nyúlánk képesség, akkor elhittem nekik.

De Monkey D. Luffy ezt a kijelentést teljes mértékben kivégezte.

Az ő gumiember adottságai nem csak szórakoztatóak és látványosak, esküszöm, remek szuperképességként mutatják be az amúgy tényleg bugyután ható jelenséget.

Mint említettem, ez egy fantasy. Nem csak a jóknak vannak szuperképességei, a gonoszok egytől egyig hihetetlennek ható kvalitásokkal rendelkeznek, és bármilyen bénának hangzanak a Macskalózok, a megvalósítás miatt mind-mind elfogadható lesz. Annyira minőségi az egész produkció, hogy minden képkockán találunk valami extravagáns dolgot. Persze anime alapanyagról beszélünk, tehát mindenkinek van valami speciális szeszélyes személyiségjegye, befejező mozdulata, ami őt különlegessé teszi a többiektől.

A készítők nem ragadtak le a klasszikus anime kliséknél,

itt nem találkozunk az alul öltözött nagymellű anime nőcskékkel, akik csak a fanok miatt ugrálnak, vagy hosszú és unalmas, westernhangulatot idéző semmibe meredésekkel, mint egy Dragon Ballban. Itt pörögnek az események, a szereplők pedig kiforrott, szerethető karakterek egyszerű célokkal. Van bonyodalom is bőséggel, minden rész úgy ér véget, hogy „no még egy részt megnézek”, és pikk-pakk véget is ér a sorozat.

A casting tökéletesre sikerült, a bohókás, egyszerű Luffyt alakító Iñaki Godoy imádnivaló a szerepben, eredeti nyelven az akcentusa még szerethetőbbé teszi, Emily Rudd Namija is jó, sosem tudni, mit akar a vörös navigátor, de van benne valami rejtélyes. A közönségkedvenc egyértelműen a Roronoa Zorót alakító Mackenyu, a sztoikus gyilkos fejvadászból remek baráttá avanzsált, zöldhajú, három karddal hadonászó kalózvadász szerepében.

Egyébként Mackenyu édesapja a 2021-ben elhunyt legendás Shin'ichi Chiba, akit sokan csak a Kill Bill filmekből ismernek, mint Hattori Hanzót,

de élete során több mint kétszáz filmben szerepelt. A gonosz oldalt is hatalmas tehetségek övezik, Jeff Ward Buggyja elképesztően harsány, de nagyon jól áll a bohóckalóznak, míg a kimért Vincent Regan Garp al-admirális szerepében brillírozik. Mindenki hozza a 110%-ot. Ez egyébként sokban köszönhető a Steven Maeda, Matt Owens alkotópárosnak, akik producerként is jegyzik a sorozatot, tényleg átgondolt, megtervezett koncepcióról van szó. Nem olyan, mint a netflixes Cowboy Bebop. Ne lepődjünk meg, lesznek változtatások az alapanyaghoz képest, de Netflix-mércével mérve egészen jó a helyzet, alig pár karakternek változott meg a bőrszíne most.

Annyit azért tisztázni kell, aki végletekig gyűlöli az animét, az nem fogja szeretni a One Piece-t. A klasszikusan idegesítő anime zsánerjellemzők megvannak: indokolatlan üvöltözés, sokszínű és formájú hajkoronák, erősen eltúlzott karakterek és a fizika teljes figyelmen kívül hagyása. De mivel fantasyról van szó, egy egyedi világban, mindezek szerintem megbocsáthatóak. Adaptációként csillagos ötös jár neki!

Még a felhasznált anime-klisékkel is képesek szórakoztatóan bánni, esetleg meghatóan átadni azokat.

Ember legyen a talpán, akinek a szívét nem csavarja meg valamelyik főhősünk tragikus háttértörténete – mert mindegyiknek az van. Ennyi tragikus sorsú fiatalt egy csapatban nem láttunk a thaiföldi barlangmentés dokumentumsorozat óta. Nagyon izgalmasra és magával ragadóra sikerült Luffy és szedett-vedett bandájának története. Meglepően véres, nem tudom, hogy az alapanyag ennyire szabadon bánik-e a végtagokkal. Az első évad kerek egészet alkot, bár csak Luffyék kalandjai most kezdődnek a Grand Line-on (egy hírhedt és veszélyes kalózútvonal), szerencsére lehet folytatni, alapanyag van dögivel.

Nem tudom eléggé dicsérni a megvalósítást, elképesztően minőségi. A díszletek, az effektek, kiemelten a praktikai maszkok használata, mind-mind párjukat ritkítják a tévé képernyőjére szánt tartalmak között. Az operatőri munka az akciószcénák alatt ügyes, a rendezés és kameramozgások sokat hozzátesznek a sorozat egyediségéhez. De leginkább a karakterek, a köztük lévő interakciók és a kémia viszi előre a sorozatot.

Érezni, hogy itt mindenki valami különlegeset akart letenni az asztalra, teszem hozzá: teljes sikerrel.

Annyit lehet talán felhozni negatívumként, hogy néha kicsit leül a történet. A hatodik rész első fele kimondottan lassú, a sokadik karakter tragikus háttértörténete már nem biztos, hogy meghatja a nézőket, de még egy ilyen gyengébben induló epizód is úgy felpörög a második felére, hogy ember legyen a talpán, aki ezen unatkozik. Egyszerűen nem tudom eléggé dicsérni a sorozatot, egyértelműen az év egyik legnagyobb meglepetése számomra. Hajrá Netflix, hajrá Luffy, legyetek jó kalózok!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk