59 év elteltével jelentkezett
Majdnem egy éve, hogy a piacra menet felfedeztem a Rózsafa utcai ház és a Huba utcai Kármelita Templom téglafalába vésett firkákat, egy csomó ötvenes-hatvanas évekre datált nevet. Leginkább a Rózsafa és a Csángó utca sarkán álló ház LECSÓ-TYUTYU-BÉBI feliratai tetszettek. Részben persze a szép tipo miatt is, és bár tudtam, hogy valószínűleg semmilyen múltbéli, titkos politikai konspirációt nem fedeztem fel, tudni akartam, kik voltak ők. Sokszor elképzeltem, ahogy ott állnak és éppen vésnek, unalomból, csínytevésből, vagy hogy felhívják magukra a figyelmet, a haverokét, a csajokét…
Februárban azzal végződött a Rózsafa utcai firkákról szóló bejegyzés, hogy „Jó lenne arcokat és élettörténeteket rendelni a nevek mellé, tudni, kik voltak ők, milyen volt 1953-ban, vagyis 60 éve ide járni gimibe vagy építőipariba, mi történt itt a forradalom idején… A fal nem válaszol, de amíg állnak az épületek, a nevek kitörölhetetlenül ott maradnak. Ha olvassa ezt valaki közülük, vagy ismeri őket, írjon!”
Július közepén ismeretlen feladótól érkezett egy levél, a tárgyban „Rózsafa utcai fiúk”-kal. Nem számítottam semmi átütőre, a bejegyzés közlése óta eltelt hónapokban többen küldtek ötleteket, hogyan lehetne a régi firkálók nyomára bukkanni, de mindegyik túl időigényes volt. A nagyon komoly nyomozás valahogy nem is illett ehhez az egészhez, ide pontosan ez kellett, ami most megtörtént, a véletlen. Vagyis a sors, ami úgy vezette László kezét, hogy beírja a régi nevét a keresőbe, és az kidobja az én bejegyzésemet. Szóval ő talált rám, és ezt nevezhetjük véletlennek, de hogy mázli is, az biztos.
Így szólt a levél:
„Nem tudom pontosan ki a szerzője ennek az angyalföldi gyűjtésnek, de mikor megtaláltam az interneten, nagyon meghatott. Bemutatkozhatok? Az én nevem Lecsó, azaz H. László vagyok, vagyis voltam. Most külföldön élek, itt végeztem egyetemet, mérnök lettem. A Rózsafa utca falán feltüntetett nevek nem tartoznak a "Lecsó és társai bandához", mint ahogy a blogbejegyzésben írja. Ez a csapat fiatal férfiakból állt, akik a Rózsafa utca és Csángó utca sarkán találkoztak esténként. A legtöbbje tanuló, munkás és/vagy sportoló volt. Én például bokszoltam a Budapesti Vasasban már 1948-tól fogva, mert a Papp Laci inspirált minket, amikor megnyerte az első olimpiai bajnokságát. Fantasztikus, hogy ilyen sok nevet össze tudtak szedni, én már csak a legközelebbi barátaimra emlékszem közülük:
Tyutyu - Csányi - N. Sándor, a Csángó utca 9-ben lakott, disszidált.
F. Kálmán, a Csángó utca 9-ben lakott, disszidált.
S.Gyula - a Csángó utca 14-ben lakott, otthon maradt - nem disszidált.
Czibor L. - a Csángó utca 12-ben lakott, disszidált, Ausztriában él/élt.
Hicsi - a Csángó utca 15-ben lakott, ő meg én együtt disszidáltunk, 1956. december 6-án, ő most Chilében él.
Vak - a Csángó utca 15-ben lakott, a Hicsi bátyja volt, nem disszidált, már meghalt.
N. Sándor, Stiel Gyula és én közeli barátok voltunk, már gyerekkortól fogva, együtt jártunk iskolába. Gyulával együtt bokszoltunk a Budapesti Vasasban.
A lakásaink olyan kicsik voltak, hogy az ember nem tudott sokáig a négy fal közt maradni. Ha nem volt más dolgunk, akkor kimentünk az utcasarokra s egy félórán belül biztos, hogy többen lejöttek. Szóval az ember sohasem volt egyedül.
Néha közösen elmentünk táncolni vagy a moziba vagy olyan cukrászdába ahol zene volt. A Duna-kert nagyon népszerű volt és a Nemzeti Cukrászda, a volt Nemzeti Színházzal szemben, egy imádott hely volt, sok sportoló járt oda és jó zene is volt."
Aztán több levelet váltottunk, én kérdéseket tettem fel, ő igyekezett válaszolni. Megkérdeztem, ki találta ki, hogy bevéssék a nevüket a falba és hogy jött ez az egész. „Az úgy történt, ahogy mondják: "egy bolond százat csinál". Itt nem volt semmi szervezés. Amikor az ember 17-18 éves, akkor senki sem gondol a jövőre, az még olyan messze van, hogy az ember fel sem tudja fogni. Ki gondolta volna, hogy egyszer, 60 év után, jön egy kis hölgy, akinek tetszeni fog a mi vésésünk, akkor biztosan sokkal szebbre csináltuk volna. Én utoljára a ’90-es évek közepén voltam a sarkon s csodáltam, hogy még mindig megvannak.”
Lecsó a testvéreivel 1948-ban
A haverok: balról Fogarasi Öcsi, Lecsó, S. Gyula és Tyutyu (1948)
Az alsó sorban S. Gyula, Ubul, ismeretlen, a felső sorban: Ismeretlen, ismeretlen, Fice (Kiss Imre), Horváth László (1957)
A "lányok mért nem véstek?" kérdésre azt írta, hogy „a leányok sohase voltak ott a sarkon, ez nem volt szokás akkoriban. Pl. az általános iskolába, ahová én jártam a Lehel úton, ott még a fiúk meg a lányok el voltak különítve. A fiúk a Lehel utcáról mentek be az iskolába a leányok meg a Dózsa György útról. Az ebédszünetet is úgy oldották meg, hogy a két nem még véletlenül se találkozzon.”
Érdekelt még, hogy részt vettek-e az ’56-os utcai harcokban vagy szervezkedésben. „Ebben a csapatban nem sok forradalmi hős volt. Mi messze laktunk a központtól, de én biztos harcos lettem volna, ha nem sportolok. Engem a diákok beszerveztek abba az osztagba, akik a Műegyetemtől a Bem szoborhoz masíroztak. De tréningre kellett mennem és így életben maradtam. Sokat köszönhetek a boksznak és a volt edzőmnek, Adler Zsigának. Sokat szaladgáltam a városba s többször a halál torkából menekültem meg. Az orosz tankok lőttek minden mozgó lényre, s mi futottunk, mint a bolondok. A Huba utcai iskolások, ha tényleg részt vettek a rádió épületének elfoglalásában, akkor azt valaki megszervezte az iskolában, tanár vagy diák.„
Az 1965-ös képen kocsicsere után vagyunk és itt már családdal érkezett, de "ez az út már nem volt olyan izgalmas".
László 1964-ben látogatott haza először, saját szavaival: "akkor amnesztiát kaptak azok, akiket nem vádoltak gyilkossággal, vagy hasonló dolgokkal a forradalom alatt. Én az elsők között voltam, akik turistaként visszamentek, ez olyan izgalmas volt, hogy erről a hónapról egy hosszú könyvet tudnék írni." Az alábbi kép, a Volkswagen Karmann Ghiával ekkor készült.
László képe: Csángó utca a 10-es számú háztól a Váci út felé nézve, majd hatvan évvel később
László képe: a Csángó utca a Váci út felől
Visszamentem vasárnap délben, hogy lefotózzam Lecsónak az utcát és megnézzem megint a falat. Érdekes, hogy a Csángó utcában, a Váci úthoz közeli rész kivételével szinte kivétel nélkül a régi házak állnak. A falnál újabb, eddig észre nem vett firkákat fedeztem fel, illetve azt, hogy a Huba utcai templom főbejárata mellett valamilyen anyaggal megpróbálták eltüntetni a több évtizedes véséseket, több-kevesebb sikerrel. A plébánia Rózsafa utcai téglafalára Lecsóé mellé megpróbáltam én is bevésni a nevemet, mégiscsak közünk lett most már egymáshoz a firkák révén, de a kulcsom hegyével semmire sem mentem. Közben bömbölt a Beatles egy nyitott ablakból, kellemes későnyári szél fújt és csak a sarkon, ahol ők is szoktak, bandázott három csávó egy kocsi mellett. Talán ők is a kicsi lakásaikból menekültek az utcára. Akkor ugrott be, hogy elfelejtettem megkérdezni, mivel lehet téglába nevet vésni, de talán ha ezt olvassa, megírja...
Ha tetszett a történet, nyomj egy lájkot!
