Ahol a táncház és az underground koncert simán megfér egymás mellett – a Kobuci Kert sikersztorija
– Hogyan és miért változott a programstruktúra az elmúlt években?
– Az az integratív erő, ami ma a műsorkínálat szerintem legfontosabb értéke, éveken keresztül csiszolódott, és ezt elsősorban egy nyitott, de mégis fegyelmezett ízlés alakította. A népzenéből tudjuk, tanuljuk, hogy a különböző stílusok nem pusztán egymás mellett, hanem egymástól elválaszthatatlanul, egymást inspirálva léteznek. A kínálat ma ebből kiindulva közvetít és biztosít átjárásokat a különböző műfajok és szubkultúrák között.
Az autentikus folk, az elsőrangú világzene, a nagyon komoly blues és a hazai underground kultúra élvonala – vagyis a négy alapműfajunk – nem állnak olyan távol egymástól, mint azt elsőre gondolnánk, és a kert igyekszik bemutatni is az egyes stílusok közönségét egymásnak.
A csiszolódás azt is jelenti, hogy egyre nyilvánvalóbb és ismerősebb az a közös halmaz, amit ez a kínálat felmutat.
– Mik az idei év legfontosabb mérföldkövei a Kobuci életében?
– Estéről estére bizonyos értelemben minden koncert mérföldkő. Legalábbis szeretnénk ilyen maximalizmussal a dolgokra tekinteni. Ha muszáj kiemelni valamit a nagy eseményeink közül, akkor a két nyári fesztivált ajánlanám a közönség figyelmébe. Mindkét esemény egy-egy ritka és komoly hagyományokkal rendelkező műfajnak elkötelezett.
Idén júniusban immár második alkalommal egy egész héten át és tömény felhozatallal ünnepeljük, hogy elsősorban a világzene óbudai szigeteként létezünk. A bluesfesztivál pedig, ami időközben a műfaj legfontosabb fővárosi ünnepévé nőtte ki magát, ezúttal a blues & roots kettőséből az „& roots” felé is nyitogatja majd az érzékszerveket.
– Idén lesz a 10. születésnap. Mit tanultatok ebből a 10 évből, mik voltak a legfontosabb mérföldkövek, s miben látjátok még a hely fejlődési lehetőségeit?
– A születésnapról még korai részleteket elárulnom, de egy portrékönyvvel és egy jótékonysági koncerttel is szeretnénk visszaadni valamit a közönségnek és Óbudának mindabból, amit tőlük kapunk. A sok közül az egyik tanulság is valahogy ehhez kötődik. Nevezhetjük ezt közösségnek, kölcsönösségnek, valahová tartozásnak, a zene szeretetének, a kultúra ügyének, mindegy.
A lényeg, hogy egy hely történetében is fontos, hogy valami önmagán túliban kitartóan higgyen. És persze azt is megtanultuk, hogy ez munka is, ezért nagyon meg kell dolgozni, mert a kölcsönösség vagy a bizalom a közönség felől egyszerűen nem adott előre. Ettől nem függetlenül a fejlődés távlataival, ötletekkel és tervekkel természetesen mindig tele van a padlás, de a legfontosabb feladat, hogy úgy fejlődjünk, úgy változzunk, hogy önazonosak tudjunk maradni.
– Barátságos, családias: ezek a jelzők gyakran elhangoznak a Kerttel kapcsolatban. Ez minek köszönhető szerinted? És mi az, amitől a Kobuci még sok sztárzenekar számára is olyan hely tud lenni, ahova szinte hazajárnak, ahol jóval személyesebb koncertet adnak?
– Mindannak köszönhető, amit a kezdetekről szólva is említettünk. Ezt a léptéket próbáljuk tudatosan őrizni, és ezeket a célokat igyekszünk nem szem elől téveszteni. A Kertben tényleg egy különös közelségben láthatjuk viszont a „nagy neveket”. Az egész miliő valahogy tőlük is mást vár. Hogy adott esetben koncert után „civilben” vendégként is leülnek a kertben, őket is folyton valami hitelesebbnek, személyesebbnek a megmutatására készteti a színpadon.
Van itt valami otthonosság, amire a nagy arénák távolságához és személytelenségéhez képest nekik is szükségük van, azt hiszem. A közönség pedig a legmesszebbmenőkig partner ebben, és meghálálja ezt.
– Sokszor hangsúlyozzátok, hogy a Kobuci a nálatok dolgozó emberektől is az, ami. Mesélnél egy picit erről?
– Az a tapasztalatom, hogy a nagyvárosokban időről időre valami különös véletlen vagy vonzás folytán létrejönnek azok a helyek, ahová különös sorsú embereket sodor nagy sűrűségben egymás mellé az élet. Kissé büszkén azt hiszem, hogy mi is ilyen hely vagyunk.
Az alapítók, az alapstáb tagjai, a vissza-visszatérő régi arcok nagyon különböző élethelyzetekből, szakmákból, hátterekből jönnek, de pillanatokra ráeszmélnek valami közösre, ami aztán kimondatlanul is kötés marad. Persze, most nem kicsit idealizálom a hullafárasztó napi rutint, de az biztos, hogy nagyon különleges és ritka emberekkel dolgozunk együtt. Ők maguk a titok, egyenként és összesen.
– Az idei év egyik nagy újítása, hogy jóval környezettudatosabban szeretnétek működni. Mi vezetett ehhez a döntéshez, és milyen elemei (akár nehézségei) vannak az újításnak?
– A felismerés régóta adott, a kérdés inkább, hogy ki-ki a szűkebb környezetében milyen lépéseket mikor és milyen feltételekkel tud megtenni. Mi is régóta próbálkozunk. A szelektív hulladékgyűjtés, az úgynevezett PLA (vagyis komposztálható, lebomló) poharak kísérletek voltak, és az idén jutottunk el odáig, hogy a visszaváltós „REPOHARAK” bevezetésével szeretnénk megoldani legalább azt a problémát, amit magunk körül látunk.
A rendezvények hulladéktermelésének akár 60-70 százalékát is eléri ugyanis a poharak aránya.
Az elmosható pohár használata korszerű környezetterhelés-csökkentési megoldást jelent majd, és relevánsan csökkenti a teljes hulladék mennyiségét. A nehézséget a mosáshoz szükséges, megfelelő kapacitású technikai apparátus jelenti, de erre is sikerült megoldást találni, és így a szívószálaktól kezdve a papírtányérokon át a poharakig valóban a teljes „kizöldülés” felé tartunk.
– Mennyire kell ehhez a közönséget "nevelni"? Fel vannak mondjuk a pultosok arra készítve, ha egy bulizó elkezd ellenkezni a repoharak használata miatt?
– Egyszerűen abban bízunk, hogy a közönség segíteni fog. A gyakorlatba mindig nehéz átültetni azt, amivel elméletileg mindenki egyetért; nehéz új mintákat meghonosítani, de igyekszünk nagyon könnyen érthető protokollokat létrehozni. Ha a közönségnek értelmesen elmeséljük, mit és miért csinálunk, nincs kétségem afelől, hogy hamar létrejön és megszokható lesz a „zöld-rend”, ami mindenki örömére jobban fog vigyázni a környezetre.
– Mi kell ahhoz, hogy ősszel elégedetten zárjátok majd az évadot?
– Ez nehéz kérdés. Finoman szólva nem vagyunk könnyen elégedettek. Talán az kell hozzá, hogy minden jó és öröm megtörténjen, ami egy évadban szokott, de valami teljesen más, új és ismeretlen tartomány is feltűnjön a horizonton. Egyetlen pillanat, mozzanat, hang, dallam, találkozás vagy impulzus elég. A lényeg, hogy történjen valami olyasmi is, ami addig még sohasem.
