"Inkább nem adom el, de amit választ, az álljon jól neki" - Budapest legrégebbi kalapszalonjában jártunk
A Pázmányi kalapszalon 1870 óta működik, és még csak be sem kell lépni a Népszínház utcai üzletbe, hogy ez kiderüljön: rögtön szembeötlik ugyanis a cégtáblán.
A jelenlegi tulajdonos, Pázmányi István dédapja alapította a céget, amelynek akkoriban még Szentendrén volt a székhelye. Az 1900-as években költöztek be Budapestre, majd egy Üllői úti ház megvásárlása után átalakították azt gyárrá.
Az 1920-as években édesapja vette át a gyárat, ő fejlesztette fel és építtette szinte teljesen újjá az egészet. Angliában tanulta a szakmát, rengeteg innovációval találkozott – például ő volt az, aki Magyarországra elsőként hozta be a szárazon tisztító gépet. Kitartó és minőségi munkájának hála, egy idő után már állami megrendeléseket is kapott. A mai rendőrség címerében található sisak is az ő szabadalma – ezt a sisakot a 45 előtti és utáni rendőrségnek is gyártotta, egészen az államosításig, ami 1951-ben érte el a családot, gyakorlatilag egyik napról a másikra.
Amint megszületett a döntés, Pázmányiéknak azonnal el kellett hagyniuk a gyárat, a családfő még a saját kalapját se vihette magával. Mindenüket elvették, szó szerint.
Az újrakezdés és a túlélés nehéz évei következtek. Az édesapa teljesen beleroppant abba, hogy az évtizedek óta épített kalapbirodalom egy pillanat alatt a semmivé lett.
Ő volt a harmadik generáció, aki a családban a szakmával foglalkozott, de miután mindent kihúztak alóla, nem sok tartotta vissza, hogy örökre hátat fordítson neki. Végül szerencsére nem tette: inkább betársult egy szűcsmesterhez, együtt elevickéltek valahogy. (Közben 1956-ban, a forradalom idején a tankok szétlőtték a házat, ahol egykor a gyár működött, az épületnek csak egy része maradt meg. Később a Sapka-Kalap Ktsz. létesített benne tanműhelyt.)




1959-ben igényelték és kapták meg azt a helyiséget, ahol jelenleg is dolgoznak, a Népszínház utca 16-os szám alatt, ekkor már ismét önállóan.
Miután idősebb Pázmányi meghalt (fia tízéves volt ekkor), felesége vette át a szalont. István már akkor is bejárt ide az üzletbe segíteni, és bár lelkiismeretesen elvégzett mindent, amit rábíztak, kezdetben egyáltalán nem érdekelte a kalaposság - sokkal inkább az elektronika. A számítógépes hardveres végzettség mellett autodidakta módon tanulta meg a programírást, a cég honlapját is ő tervezte, de a családi vállalkozás miatt csak hobbiként foglalkozhatott velük.
Az üzlet 1985-ben szállt rá, addigra volt ideje megbarátkozni a szakmával, amit előzőleg lelkiismeretesen kitanult.
Amikor megkérdezzük tőle, vajon nem érezte-e kényszernek, hogy szülei nyomdokaiba kellett lépnie, ha egyszer máshoz volt kedve, rögtön rávágja: dehogynem. De jó kalapos módjára ugyanolyan gyorsan hozzá is teszi: viszont óriási öröm az, ha egy archoz egy jó fejrevalót ad az ember.
A ’70-es évek végén lehetősége adódott arra, hogy New Yorkban éljen, lakást, állást kapott volna, de mivel, mint mondja, szereti Magyarországot, maradt, ezen kívül édesanyjának is szüksége volt rá a mindennapokban. A feleségét röviddel ezután ismerte meg, és a család, az érzelmi kötöttség végül itthon tartotta. A külföldi divatlapokat viszont rendszeresen figyeli, azt mondja, onnan követi a divatot.
A kalapviselés trendjeiről beszélgetve kiderül, Magyarországon manapság a fiatalok is gyakran és szívesen hordanak kalapot. Alapvetően a filmekből, a médiából közvetítődnek és terjednek el az új fazonok – jó példa erre az úgynevezett Borsalino-kalap, ami a mozivásznon nem egyszer visszaköszön és amit formája miatt Al Capone-kalapnak is hívnak, de ugyanitt lehetne még említeni az Indiana Jones-kalapot is, amiről szintén nyilvánvaló, honnan kapta a nevét.
A dolog tragédiája azonban, hogy mire a fiatalok körében újra divatba jön a kalap, addigra készítőik kihalnak.
Ráadásul ez egy olyan szakma, amiből Pázmányi szerint megélni nehéz, jól megélni pedig lehetetlen.
A szalonban döntő többségében hétköznapi viselésre szánt kalapokat, sapkákat készítenek és árulnak, de persze vannak kifejezetten alkalomra való, extra formájúak is. Nem egy közülük olyan, ami a mester szerint még száz évig kalap lesz, mert annyira jó minőségű, hogy akár generációkat képes kiszolgálni. Sapkákból is tudott olyat mutatni, ami 15-20 évig biztosan megállja a helyét.




Pázmányi elmondása szerint vásárlóinak nemcsak a korosztálya, de nemük aránya is teljesen vegyes, a tizenévesektől a nyolcvanas éveiket taposókig egyaránt betérnek hozzájuk.
„Hála Istennek, sok visszajáró törzsvendégünk van, viszont ha ennyire ritkán vesznek fejrevalót, akkor gyakorlatilag ugyanott tartunk anyagi szempontból, ahol a part szakad. A bevétel azonban nem csak emiatt kevés, hanem amiatt is, hogy manapság rengeteg helyen kapható kalap és sapka, nemcsak a szaküzletekben és szalonokban.”
A fogyasztói társadalom tagjai jellemzően kevéssé törődnek azzal, hogy ha valami olcsóbb, ám silányabb minőségű, mondván bármikor, bárhonnan beszerezhetnek másikat. Sokan ráadásul még a felpróbálást is megspórolják
azzal, hogy internetről rendelnek, ami a mestert hallgatva minimum rizikós. Ők is találkoztak már olyan vendéggel, aki egy online vásárlás után végül több számmal nagyobb kalapot vett át a postástól, mint amilyen valójában jó lett volna neki.
A kalapanyagoknak alapvetően két fő csoportja van: a gyapjú és a nyúlszőr. Sejthető, hogy utóbbiak jóval drágábbak, hiszen maga a nyersanyag is drágább. A technikára rákanyarodva Pázmányi mosolyogva mondja: édesapja műhelye a ’30-as, ’40-es években jobban fel volt szerelve gépekkel, mint az övé mostanság – persze ne feledjük, az valójában egy komplett gyár volt, 40-50 alkalmazottal. Az állami megrendelések mellett külföldre is exportáltak. Nemcsak hogy jó gyár, de jó hírű gyár volt, nem véletlenül nyertek a nápolyi világkiállításon aranyérmet.
„Édesapám keze alatt egy egész kalaposgeneráció nőtt fel, rengetegen tanulták tőle a szakma csínját-bínját. De már sem ők, sem a fiaik nem foglalkoznak kalapkészítéssel”
– árulja el a szomorú, de sajnos törvényszerű igazságot a mester.
Azt ő is csak saccolni tudja, hányan lehetnek egyáltalán szakmabeliek az országban vagy Budapesten. Szerinte a fővárosban tíznél kevesebben dolgoznak, és mivel már jó ideje nincs kalapos szakképzés sem, valószínűleg országszerte sem lehetnek túl sokan. A még aktív kollégák jellemzően ötven évnél idősebbek, utódjaik nincsenek. Pázmányi anno iskolában tanulhatta, és a régi mesterektől, akik jóban voltak a családdal és szakmailag segítették őket a nehéz időkben is. Mivel már évtizedekkel ezelőtt is szűk volt a szakma, egy bizonyos szinten konkuráltak ugyan, de mindegyik műhely más-más területen volt kiváló és elismert, így alapvetően nem zavarták egymás köreit.
A kalaposmesterek szezonja, mint kiderül, csupán néhány hónapig tart. Az üzletet nyáron még kinyitni se érdemes, mert több veszteséget termel, mint hasznot.
A nyári kalapokat jellemzően gyárakban állítják elő, présgéppel és nem kézműves technikával, amivel Pázmányi dolgozik. Döntő többségében faformákat használ, amelyekre forrón húzza rá a kalapokat, előkezelés után – ekkor kapják meg a végleges formájukat. A munkafolyamat meglehetősen összetett, több fázisból áll, és mivel az egyes darabok kézzel készülnek, nem igazán lehet átlagot kalkulálni egy-egy kalap elkészítési idejét illetően. Mindenesetre bőven napokba telik, és ehhez még hozzá kell adni a száradási időt is.


A kalapszalonban sok híresség megfordult már, tudjuk meg a tulajdonostól. Nobel-díjas magyar származású tudós, Oscar-díjasok, topmodellek, szépségkirálynő, világhírű külföldi és magyar színészek, rendezők, politikusok, polgármesterek, diplomaták jönnek hozzá, hogy fejfedőt válasszanak. „Van olyan visszatérő vevőm, aki alig várja, hogy Magyarországra jöhessen és rendeljen nálam egy személyre szabott, újabb kitűnő minőségű kalapot vagy tisztítani hozza a régebben vett darabot.” Hiába faggatjuk azonban, üzleti titokra hivatkozva nem árulja el, kik voltak ezek az illusztris személyek, szerinte nem lenne etikus. „Lehet, hogy mások kérkednek vele, én azonban nem” - szögezi le. Már egyáltalán nem jön zavarba attól, ha egy híresség – akár testőreivel együtt – betoppan hozzá, sőt azt tartja: valamiképp még nyitottabbak és természetesebbek is, mint az átlagemberek, egyszerűbbek, mint ahogy azt gondolnánk róluk.
Azonban bárki is legyen az, aki nála kalapot vásárol, Pázmányi szerint az elsődleges szempont, hogy passzoljon az egyéniségéhez, az arcához, a fejformájához, és hogy jól érezze magát benne. A vevők jellemzően inkább csak tapogatóznak, amikor bejönnek az üzletbe, a többségnek nincs határozott elképzelése arról, mi áll jól neki, mit is szeretne valójában. És aki egy bizonyos fazonra vágyik, annak sem biztos, hogy a kiszemelt típus lesz előnyös (persze ez könnyen kiderül: elég a tükörbe nézni, ha felpróbálja). A mester szerint azonban a legfontosabb az őszinteség: kendőzetlenül, de azért diszkréten megmondja a véleményét, ha szerinte nem a megfelelő kalaphoz ragaszkodik a vendég.
„Inkább nem adom el, de amit választ és megvesz, az álljon jól neki”
- vallja.
Ehhez nem csak rutinos emberismerőnek kell lenni (hiszen filozófiája szerint a kalap nem pusztán egy kiegészítő, de egyben a személyiség kifejezője is), de egy jó adag szépérzék sem árt. A kerek arcot például nyújtani kell, lehetőség szerint egy szélesebb, nagyobb karimájú darabbal, a hosszúkás arcúak azonban ilyesmivel jobb, ha nem is próbálkoznak.
Egy jó minőségű, akár több évtizedig használható kalap esetében tulajdonosának nincs sok gondja a karbantartással: elég csak néha lekefélni, bár időnként nem árt a szakemberhez elvinni tisztíttatni.

Az amúgy sem túl nagy üzlethelyiség tetőtérben van berendezve maga a műhely. A mester kalauzolásával feljutottunk az alacsony mennyezetű traktusba, ahol szinte csak görnyedve lehet közlekedni. A szabászasztal mellett varrógépek sorakoznak: a kicsi 130, a nagyobb 150 éves. Az egyik Singer, a másik Dürkopp. Ezeken kívül még van három, mindegyiket más-más munkafázisban alkalmazzák. Szinte hihetetlen, hogy még ma is működnek, Pázmányi szerint ráadásul jobban, mint bármelyik mai új gép. Azt gondolnánk, hogy ha ennyi idősek, már szinte a kezdetektől fogva a család tulajdonában vannak (milyen romantikus lenne!), a mester azonban gyorsan kiábrándít minket, miután emlékeztet: mivel mindent elvettek tőlük az államosításkor, a muzeális értékű varrógépeket is utólag szerezték be. „Erősebbek, vastagabb anyagot tudnak varrni és elég gyorsak”, sorolja az előnyöket, de azért hozzáteszi: a forgalmi értékük gyakorlatilag a nullával egyenlő. Volt, hogy az édesanyja egyszerre hat réteget is tudott varrni rajtuk, ilyen teljesítményre a modern eszközök nem alkalmasak. Ha meghibásodnak, ő maga végzi a javításukat is, van hozzá szakmai végzettsége.



Egy-két évtized múlva Pázmányi szerint Magyarországon már valószínűleg egyáltalán nem lesznek kézműves kalapkészítők.
„Tudomásul kell venni, hogy szakmák szűnnek meg évtizedek alatt. Tudomásul kell venni, hogy fejlődik a világ. Aki nem veszi tudomásul, az rosszul érzi magát. De a fejlődés ezzel jár.”