KULT

Cowboy Bebop: gyenge űrwestern az újragondolt klasszikus anime

Végignéztük a kultikus anime élőszereplős, netflixes változatát – szerettük is, meg nem is. Van értelme megnézni azoknak, akik nem ismerik az eredetit?


1998-ban Haijime Yatate megalkotta a modern anime-sorozatok egyik nagy klasszikusát, melynek sikere vitathatatlan. Mert újat alkotni a régi klisékből, mert kölcsönözni jobbaktól, és ami a legjobb volt benne, hogy

sikerült ügyesen ötvöznie a nyugati és a keleti kultúra világait.

Gyakorlatilag olyan volt, mint a Szárnyas fejvadász: egy klasszikus neo-noir, amiben fel lehet fedezni a western és az anime-zsánerek jellemzőit, mindezt fűszerezte egy kis jazz zenével. A mai napig az egyik legjobban fogyasztható animék közé tartozik, még olyanok is megnézték, akik nem szerették a japán animációk világát.

Én sem voltam nagy rajongója a sorozatnak, mert túl lassúnak és vontatottnak éreztem. Most, hogy 2021-ben a Netflix úgy döntött, elkészítik az élőszereplős változatot, újra megnéztem az eredetit, és sokkal jobban tetszett, mint elsőre.

A ritmusa még mindig lassú, de a karakterek elvitték hátukon a történetet,

illetve a látvány: atya-gatya! Az eredeti anime látványvilága elképesztően részletgazdag, koszos, mocskos és egyszerűen imádnivaló. Nem tudom eléggé dicsérni a készítőket, egyszerűen az eredeti Cowboy Bebop világa mesés, amiben a néző órákra képes lenne elveszni.

A netflixes verzió első előzetese után nagyon lelkes lettem, hangulatosnak tűnt és a casting is tökéletesnek hatott,

legalábbis a három főszereplőt tekintve, akiket ezekben az első reklámokban megmutattak. De a sorozat nézése közben kiderült számomra, hogy nem véletlenül velük dolgoztak a marketingesek, sajnos szinte mindenki más mellélövés ebben a kis kalandban.

Kezdjük a színészekkel: mindhárom főszereplőnk fejvadász (a sorozatban Cowboy-ként említik őket), akik természetesen elsőre nem bírják egymást elviselni, de a történet végére már egy családként funkcionálnak. Mustafa Shakir játssza Jet Black-et, aki az „apuka” karakter, idősebb és megviseltebb fejvadász társainál, aki még rendőri múlttal is rendelkezik. A két fiatalabb karaktert pedig Daniella Pienda és John Cho játszák, előbbi a tűzrőlpattant Faye Valentine, míg utóbbi

a sztoikus űrcowboy Spike Spiegel szerepében brillírozik.

Nem érzem jogosnak, hogy a nemzetközi sajtóban minden kritikus nekiesett szegény John Cho-nak, mert én pont így képzeltem el Spike-ot, a kapott alapanyagból szerintem mindent kihozott. A folyamatos civódás a partnerek között kifejezetten szórakoztató és a kémia is működik, az elhibázott casting fő problémája nem itt keresendő.

Térjünk rá a nem igazán jól sikerült választásokra: Alex Hassell, mint Vicious (angol neveket fogok használni, mert a szinkron által használt Kőszívet egy kicsit röhejesnek érzem) működhetett volna, azonban a forgatókönyvírók semmit nem adtak a kezébe,

a sminkesek pedig egy olyan parókát raktak a szerencsétlen színészre, hogy folyamatosan olyan érzésem volt, Daenerys Targaryen fog leugrani a képernyőről.

A másik félrecsúszott karakter pedig Julia, az eredeti sorozat femme fatale-ja. Bár Elena Satine a kinézete alapján tökéletes lehetne Julia megformálására, de amit színészként hoz, az sajnos nagyon kevés. Egy jól felépített drámai szerepben lehetett volna esélye megmutatni, hogy mit tud, de azon kívül, hogy szép, sokat nem tett hozzá a szöveg felolvasásához.

Történet: itt fog az új sorozat sok-sok rajongót elveszíteni. Nem csak a szokásos netflixes effekt miatt, – hogy nemet vált egy-egy karakter, vagy bőrszínt, esetleg teljesen kihagyják, vagy megváltoztatják a közönségkedvenc szereplőket, vagy leszbikus, transznemű, non-bináris, ez már elfogadott a köztudatban –, 2021-ben ez már nem fog nagy meglepetést okozni.

A probléma az, hogy a nagy kozmikus kalandból egy kis mindennapos hercehurcát csináltak.

Nem érezni a világot, az atmoszférát, maximum a vágóképek erejéig jön át, hogy itt bizony egy sci-firől van szó, mert amit lehetett imádni egy Mandalorianban, az itt is működhetett volna. A nagy, részletgazdag, tömött, csillogó-villogó űrkalandból lett egy gyenge noir mint űr-western. Ez alapvetően nem lenne baj, de még a klasszikus, rajongók által imádott történeteteket sem sikerült jól adaptálni. A 98’-as anime bővelkedett grandiózus látványban és merész történetekben – akadt ugyan egy átívelő történet, de azt inkább csak háttérinformációkból rakjuk össze.

A korábbi sorozatban a karakterek háttértörténete rengeteg misztikumot tartogatott és amikor megtudunk belőlük valamit, azt nagy dolognak éreztük. Itt sajnos semmit nem tartanak homályban, eltelik 10 perc, és már mindent tudtunk mindenkiről. Vicious az animében alig szerepelt, egy titokzatos fenyegető alak volt, akivel főszereplőnk talán kétszer ha találkozott, és azok az összecsapások jelentettek valamit. Juliáról nem is tudtuk, hogy életben van, talán az utolsó előtti részig.

Itt majdnem annyit foglalkoznak a gonosz karakterekkel, mint a jókkal,

elhagyjuk a szedett-vedett kis csapatunkat és belecsöppenünk egy Trónok harca szintű belpolitikai viszályba egy bűnszervezet életében, ami ugyan szerepelt az eredetiben is, csak sokkal finomabban és hatásosabban. Valahogy mindenki elveszti az étvágyát, ha elmagyarázzák, hogyan készül a virsli.

A forgatókönyv meglehetősen gyengére sikerült, és a rendezés sem segít a dolgon. Az alkotók próbálták bővíteni az alapanyag világát, hogy folytatni is lehessen a későbbiekben, s más karaktereket is be tudjanak építeni, de sajnos a nagy igyekezetben a végeredmény elég halvány lett. Az igazi akciójelenetek ugyan szórakoztatóak, de

nem tudok elmenni az operatőr „döntött kamera” fétise mellett.

Az angolban ezt „dutch angle”-nek nevezik, és megvan a maga helye a filmkészítésben, viszont itt annyira túltolják, hogy néha én is oldalra döntött fejjel néztem a képernyőt.

A hangulat olykor működik a 2021-es Cowboy Bebopban, némelyik rész kimondottan jól sikerült, viszont úgy érzem, sokat spóroltak a CGI-on. A zene könnyen feledhető, annak ellenére, hogy a nagy részét az eredetiből kölcsönözték. A ritmus pedig nem olyan lassú, mint az eredeti 98’-as verzióban, kár volt ezen változtatni, mert ez is inkább visszafele sült el.

Nem tudom tiszta szívvel ajánlani,

hiszen a 20 évvel ezelőtti anime egy letisztult klasszikus western/noir/sci-fi hőstoposz volt, annak minden szépségével és szörnyűségével, egy lezárt, keserédes kis kaland, míg az új, sajnos egy végiggondolatlan összevisszaság.

Egy gyengébb cosplaybe oltott súlytalan viccelődés.

Sokkal komolyabb feldolgozást érdemelt volna Hajime Yatate klasszikusa. Kicsit savanyú, kicsit PC, kicsit lassú, valahogy túl modern a megközelítése.

Ha elvonatkoztatok tőle, hogy ez egy feldolgozás, akkor sem tudom pozitívan értékelni,

ez egy közepesen működő sci-fi/noir sorozat,

aminek csupán azért remélem, hogy lesz folytatása, mert meg szeretném tudni, hogy Edward kosztümje tényleg annyira béna-e, mint amilyennek az évadzáró utolsó perceiben láthattuk. Ha tényleg ennyire gagyin fog kinézni az egyik legnagyobb közönségkedvenc karakter, akkor a második évaddal temethetjük majd a Netflix anime-adaptációját.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk