Naplemente a Balatonon: ilyen a varázslat, amikor a narancsos napkorong méltósággal nyugovóra tér

Miért szögez oda mindenkit a tó partjára a vörösbe boruló táj, a narancsosan alábukó napkorong? Mi a titka a varázslatnak, ami rabul ejt, akárhányszor látjuk? Mitől megunhatatlan az az égi jelenség, ami napról napra utolér minket, de mégis úgy éljük át, mintha először látnák?

Talán az előtörő romantikus érzelmek, talán a szív tájékát összeszorító fura kis érzés, hogy elmúlt valami megint. Talán a remény, hogy eljön a békesség, a csend, lesz idő megpihenni, és másnap újrakezdeni, talán másképp.

Van abban valami csoda, ahogy a Nap este mintha gyorsabban haladna. Látni lassú útját, ahogy a hegyek mögé rejti pirosló arcát. Úgy bukik alá, ahogy érkezett: méltósággal, de óvva minket is. Nem hirtelen csinál sötétet, hagyja, hogy hozzászokjunk a hiányához. Kicsit még visszaint egy-egy fénysugár, még megfesti az ég alját, még visszacsillan a felhők széléről.

És a víz is felveszi a ritmusát. A délután még tarajos hullámok ellustulva csobbannak a parti kövekre. A fodrozódások elsimulnak, a halak sem ugrálnak már benne, a nád susogása is elhalkul. Madár sem pittyen, csak egy-egy nyugovóra térő utolsó halk fészkelődése hallatszik a lombok közül. A fák között nő a homály, a távoli fények, mint apró csillagok tűnnek elő az egyre sötétedő horizonton.

Csak a horgászok ladikjának oldalán koppan az evező, és a bedobott csali csobbanása úszik ki a partig. A távolból zeneszót hoz az esti szellő.

Igen, néha kellenek ezek a pillanatok. Néha kell egy kis megtorpanás, elmélkedés. A természetnél nincs jobb hely, ha elcsendesedésre vágysz, csak találd meg a magad rejtett zugát, ahol mindezt átélheted. Hidd el, mennyei lesz...