A vészjósló Vérmező
Dömötör Niki cikke, képek: fortepan.hu
Az első kerületi Vérmezőre igazán nem mondhatjuk, hogy Budapest legkedélyesebb, legcsalogatóbb elnevezésű köztere. Persze nem is véletlenül hívják Vérmezőnek: az egyik legvalószínűbb teória szerint Martinovics Ignác és társainak 1795-ös kivégzés után kezdték el így emlegetni a lakosok, előtte ugyanis Generális-rétként élt a köztudatban. Ugyanakkor azt is rebesgették, hogy az itt tartott jezsuita körmenetek vérző Máriája ihlette az elkeresztelését.
Maga a hely története jóval régebbi időkre nyúlik vissza. A tizennegyedik században egy falu, Logod feküdt itt, ennek emlékét őrzi a Logodi utca is. A török hódoltság ideje alatt azonban elnéptelenedett, a portyázások, fosztogatások gyakorlatilag megsemmisítették. A kiűzést követően glacist (azaz a katonai védelem részére kilövést biztosító sík területet) alakítottak ki rajta, ezt a funkcióját egészen 1784-ig megtartotta.
A nyolcvanas-kilencvenes években már építkezni is lehetett a területen, habár jó ideig kihasználatlanul, parlagon hevert. Egy anekdota szerint Krisztina főhercegnő, Mária Terézia lánya közbenjárása kellett ahhoz, hogy az addig kedvezőtlen építkezési feltételeket rendeletben könnyítették, így elkezdődött a Vérmező belakása. A főhercegnő tiszteletére hívják azóta is Krisztinavárosnak az első kerületet.
Az, hogy milyen néven emlegették a sokáig beépítetlen, pázsitszerű területet, az idők során állandóan változott, attól függött, hogy aktuálisan épp mire használják. Például, amikor a várnagy eldöntötte, hogy kaszálóként veszi hasznát, Generális-rétnek mondogatták az emberek. Martinovicsék csoportos lefejezése után pedig megragadt rajta a Vérmező név, ami a mai napig tartja magát. Vészjósló neve azonban rossz ómennek bizonyult, a második világháború során, az ostrom alatt sajnos nem csak képletesen ázott vérben…
De ne szaladjunk ennyire előre!
Az 1800-as években még javában tartott a romantika korszaka, amikor parkosították a Vérmezőt, a későbbiekben pedig katonai gyakorlóteret, lovaglóterepet alakítottak ki rajta, a hadsereg gyakran tartott itt felvonulást, díszszemlét. A két legnagyobb szabásúra egyébként a millennium alkalmából, 1896-ban, illetve Horthy Miklós tizenöt éves bevonulásának apropóján került sor. Helytörténeti érdekesség, hogy az 1931-ben történt biatorbágyi vasúti merénylet áldozatainak gyászszertartását is itt celebrálták.
A második világháború, különösen Budapest ostroma alatt a Vérmező körzetébe tartozó házak lakóinak sok borzalmat kellett átélniük, több épület szovjet-német kereszttűz alá került. Voltak, akik minden vagyonukat hátrahagyva menekültek golyókkal lyuggatott, felégetett otthonaikból, de rengetegen meghaltak. Kik azért, mert bennégtek, kik azért, mert a katonák „élő pajzsnak” használták őket, civileket. Egy visszaemlékező szavai szerint „…az út mellett itt-ott halottak feküdtek, a postapalota hatalmas ablakai mint a pokol kapui világítottak, a fa alkatrészek lángoltak. A németek visszavonuláskor felgyújtották a Vérmező út 14. számú sarokházat, a mi házunkat azért nem, mert elkéstek. A szomszéd házból gyújtólövedékkel felgyújtották a háztetőt, az egész padlástér beszakadt és a 3. emeleti lakások kiégtek.” (forrás: titkosbudapest.hu)
Mai formája a háborút követő újjáépüléssel alakult ki. Parkosítása csak ekkor kezdődött. Eredetileg egy tavacskát is terveztek a tér megszépítése közben, de ez nem valósult meg. Faállománya még viszonylag fiatal, 1979-ben a Nemzetközi Gyermekév alkalmából játszóteret is avattak a téren. A Vérmező nevének eredete szerencsére már csak a történelemben él tovább, a tér ma már szép időben a gyerekzsivajtól hangos.
Ha tetszik a történet, nyomj egy lájkot!












