KULT

Korolovszky Anna: A művészetben nem kellenek a tabuk

A grafikusi munkáról, a plakátművészetről és a plakátok sorsáról beszélgettünk.


- Plakátokat is tervező grafikusként mi a véleményed a Kern-plakát betiltásáról?

- Nem igazán értem, hogy ha ez kiverte az Önszabályozó Reklámtestületnél a biztosítékot, akkor az Örkény Stuart Máriás plakátja miért nem? Az a plakát két éve készült, és most a Kern plakát ugyanezt a geget használja.

Egyébként komolytalannak találom ezt az ügyet, ugyanakkor rettenetesnek is, hogy a kreatív szakma ennyire függjön a magyar médiától, politikától, egyáltalán bármitől. Túl sok a nem szabad, nem lehet Magyarországon. A kérdésed számomra sokkal nagyobb problémákat feszeget, ami a korlátokat illeti, de igyekszem most csak a Kern-plakátra gondolni. Láttam a végső kreatívot az utcán, meg is álltam szemrevételezni. Bármilyen szögből hunyorogtam és meresztettem nagyra a szememet, örömmel konstatáltam, hogy a pixelek klasszul összeállnak, és jól látható Kern András ujja. Jót röhögtem magamban, és ezúton gratulálok a készítőknek, hogy ilyen frappánsan oldották meg a problémát.

kernplakat

stuartplakat

Névjegy

Korolovszky Anna grafikus a kerámiától indult, majd képgrafikával folytatta. Megtanulta, hogyan ne kaszabolja szét a kezét, ha linót metsz, maratott rézlemezt, nyomtatott papírra - magasan és mélyen. Volt, hogy tévedésből a tervezőgrafikára adta be a jelentkezését a Képzőn képgrafika helyett, mert összekeverte a két szakot... Aztán jobban utánanézett, mi is a tervezőgrafika, és megtetszett neki.

Tervezett arculatokat étteremnek, kávezóknak, designereknek. Plakátokat készít, festett, készített illusztrációkat magazinoknak

- Kell, hogy legyenek tabuk?

- Kellenek. Az életben. De minden esetben beszélni kell róluk, mivel vannak tabuk, amelyek ezután megszűnhetnek tabunak lenni. És a végén kiderülhet, hogy csak önmagunk korlátai voltak.

A művészetben viszont nem kellene hogy tabuk legyenek. Louise Bourgeois szobrásznő hatalmas falloszokat mintázó szobrokkal sokkolta a nagyérdeműt az 1900-as évek középén. Ma már ezek a szobrok nem sokkolják az embereket. Vagy mégis? Duchamp piszoárja (A forrás) meg egyenesen közömbös is lehetne ma már, - annyira edzettek vagyunk - ha nem tudnánk hogy mennyi mindent köszönhetünk ennek a "trágárnak és közönségesnek" titulált ready made-nek. Szóval hogy kellenek-e a tabuk a művészetben? Nagyon nem. De ha kikiáltanak valamit tabunak, annál ízesebb azt áthágni.

emberszag_A3

bplike_korolovszky_03

Mire a legbüszkébb Anna?

Összességében véve sok munkájára. A színházi plakátjai kiemelt helyet foglalnak el a szívében, de tervezett már csomagolást gyümölcslének is, amelyet azóta is minden nap kisiskolások isznak a padokban - jó érzés erre gondolnia.

Létrehozott egy ruhakollekciót, a Memoryt, Cakó Kingával - a koncepciójáért és grafikákért Anna a felelős.

Arra a legbüszkébb, hogy azt csinálja, amit a legjobban szeret.

memory coll_szitazas

Memory collection szitázás

memory

A Memory

memorys csapatkep

A Memory csapata

- Miért fontos a plakát, mint felület?

- Mert az utca embere látja. Mindenki láthatja. Nemtől, kortól, politikai ideológiától, társadalmi helyzettől, mindentől függetlenül látható számára.

Ha jó a plakát, megállít. Bevésődik.

A plakát kordokumentum, lenyomata korszakok kulturális, gazdasági történetének. Elképesztő lenne, kulturális sokk-ként élnénk meg, ha lennének az utcán jó plakátok. Vizuális káosz van mifelénk…ha végigsétálsz az utcán, nem kapod föl a fejed semmire. Leginkább kereskedelmi plakátokat látsz, abból is a legrosszabbakat. Akció, laptopszalon és nyers hús. Mennyire klassz lenne, ha ezek legalább szépek, igényesek lennének, arról nem is beszélek, ha még valami fricska, gondolat is tetten érhető lenne rajtuk. Az óriási erővel bírna. A plakát ugyanis képes a vizuális közízlést formálni.

today_paris_70x100.indd

kepeslap_01

- A grafikusok számára miért izgalmas felület a plakát? Mi benne a kihívás?

- Mert komplex gondolkodást igényel. Rajztudást, kompozíciós érzéket, játékosságot, humort, egyedi kifejezésmódot, mindezt hatalmas felületen. Most a kulturális plakátokról beszélek, nem a kereskedelmi plakátokról! Ebbe annyi mindent beleadhat a plakáttervező, kísérletezésre ad lehetőséget, önkifejezésre. Kihívás, mert a funkcionalitás és az autonómia között kell brillíroznia. A plakáttervezés félúton van az alkalmazott grafika és a művészet között.

- Sok vagy kevés plakát jelenik meg itthon?

- Kereskedelmi plakátból rengeteg. Leginkább az van jelen, kulturális és társadalmi célúból kevesebb. Ez utóbbit szerintem a reklámügynökségek egész jól oldják meg, látok egyre bátrabb és izgalmasabb plakátokat is, amelyeknek tényleg van mondanivalójuk.

A kulturális plakátok - kulturális, művészeti események, fesztiválok, rendezvények, népszerűsítésére készült plakátok szinte alig láthatók. Internetről és újságból tájékozódunk.

A nagyobb múzeumok plakátjai rendben vannak, olyanok amilyeneknek lenniük kell, ezekkel találkozunk is. De a kisebb galériák, színházak más megjelenési formához kell hogy folyamodjanak. Az én színházi plakátjaim például bárokban, kávézókban, art mozikban, a belvárosi élet közkedvelt helyein vannak kiragasztva. Jó érzés látni őket. De nem az utcán vannak, ahol a helyük lenne.

Irtas_plakat

ropulj-lelkem_plakat

Érdekelt, hogy más országokhoz, kultúrákhoz képest Magyarországon vajon mennyire ad szabad kezet a megrendelő a grafikusoknak. Korolovszky Anna elmondta, hogy nem kötné országokhoz, ez inkább vállalatfüggő, illetve a marketingmenedzserektől vagy a megrendelők személyiségétől függ, mekkora szabadságot kap a grafikus.

Vannak, akik felismerik, hogy profi grafikusra van szükségük, akit a munkái alapján választanak ki, és aki képes azt a látás- és gondolkodásmódot képviselni, amire a cégnek szüksége van - mivel miatta lesz olyan az arculatuk amilyen.

Fontos, hogy a grafikus ne csupán elvégezze adott feladatot, hanem közben hozzáadjon a munkáihoz valamit, amitől az egyedivé válik. Szerinte akkor van baj, ha a megrendelő azt hiszi, hogy az adott munka kizárólag neki készül, és a saját ízlésére formáltatja a grafikussal. Ha ezen képes felülemelkedni, csodálatos kollaborációk tudnak születni.

- Mennyire kapsz szabad kezet, amikor plakátokat tervezel?

- Ha a plakátról beszélünk, nekem óriási mázlim van a Szkéné Színházzal. Nagyon szeretek a PR-menedzserükkel együtt dolgozni. Előfordult már, hogy nem tetszett neki egy plakátom, de nem kötözködött, hanem mentünk vele tovább. A rendezőnek és a színházi csapatnak viszont nagyon tetszett, így azt használtuk az adott darab kreatívjához. A végén megszokta, vagy megszerette, már nem emlékszem, de a lényeg, hogy képes volt könnyedén kezelni, hogy ez most éppen nem tetszik neki, de bízott bennem és a szakmai tudásomban.

Ahhoz hogy ilyen is megtörténhessen, kell egyfajta összeszokás, hogy miket tettél le az asztalra, részéről pedig szerintem ehhez kell egyfajta határozottság hogy ha kell, fölfelé is tudja érvényesíteni az akaratát, ismernie kell a piacot, a trendeket. Persze van, hogy fölsőbb szintekről mégis visszadobják a terveket. Kisebb megrendelők esetén, akik megkeresnek az induló cégükhöz logótervezéssel általában szabad kezet adnak. Eleve azért engem keresnek meg, mert tetszik nekik amit csinálok. És ők is “valami olyasmit” akarnak.

Nem tudom, hogy mi a helyzet külföldön mert keveset dolgoztam kintre. Arra a tapasztalatra viszont nem építenék, mert ott is meghatározó volt a megrendelő személyisége. Volt kellemes és rettenetes tapasztalatom is. Ez utóbbinál a megrendelő annyira beleszólt a munkámba, hogy kritikán aluli volt. Föl kellett volna állnom, és azt mondanom, hogy akkor most itt köszönjünk el egymástól, mert ennek így semmi értelme. De addigra annyi munkám és időm benne volt már, hogy nem akartam visszalépni, pedig azt kellett volna.

kiallitas_szkene szinhaz

Kiállítás a Szkéné Színházban

- Mit gondolsz, mi árt a grafikusi szakmának?

- A kontár módon végzett munka, a szakmai féltékenység, ha nincs meg a szakmai alázat, bárminemű elnyomás, korlátozás és a politika.

- A hirdetőoszlopok eltávolítása mennyire érintette érzékenyen a szakmát?

- A plakáttervező szakmát nagyon. Nem is arról van szó, hogy az eltávolítás következményeképpen eltűnt/vagy tűnik el a játszóterünk, mert régóta nem ott homokozunk már. A hirdetőoszlopok most mások játszótereivé váltak, és egyébként személy szerint nem érdekel, ha nem látom többet az utcán azt a sok szemetet, amit most vagyok kénytelen nézni. Tisztelet a ritka kivételnek.

Inkább az rengette meg érzelmileg a szakmát, hogy még a lehetősége is eltűnik annak, hogy ott megjelenhessünk: az utcán. Nem is olyan régen ezeknek az oszlopoknak illetve a ráragasztott plakátoknak óriási szerepük volt. Ha visszamegyünk az időben, a tömegkommunikáció egyetlen fontosabb eszköze volt, emberek csoportosultak a plakátok körül, onnan tudták meg hogyan kellene mosogatni, átkelni a zebrán, milyen jó hogy van Tungsram, Flora szappan, Bagarol cipőpaszta, mikor van a tánceste, hogy mennyire vagány életérzést ad a Modiano cigaretta, a közüzemi szolgáltatások plakátjai, A gáz fűt és hűt... ezek a plakátok ízesek, festői értékkel rendelkeztek, humorosak, gyönyörűek voltak!

Most pedig a művészi kvalitással rendelkező plakátok végképp a múzeumokba, galériákba szorulnak vagy az adott intézmények falaira, kirakatába, amiket hirdetnek a plakátok. De nem nagy szám, hogy egy kiváló plakát, ami a Lengyel Intézet kiállítását hirdeti, az a Lengyel Intézet kirakatában lóg, ugye? A Magyar Plakát Társasággal reagáltunk is erre az oszlopirtásra, politikamentesen, több helyen.

hirdetooszlop_1931

Hirdetőoszlop 1931-ben, Forrás: Fortepan.hu

hirdetooszlop3_1936

Hirdetőoszlop 1936-ban, Forrás: Fortepan.hu

hirdetooszlop4_1941

Hirdetőoszlop 1941-ben, Forrás: Fortepan.hu

hirdetooszlop_1943

Hirdetőoszlop 1943-ban, Forrás: Fortepan.hu

1943_fedaksari

Fedák Sári plakátok 1943-ban, Forrás: Fortepan.hu

- Toulouse-Lautrec óta mi változott a plakátkészítésben?

- Minden megváltozott. Ezt a szakmát régen tisztelték. Ma aki nem ért hozzá, szerintem nem is tudja, hogy ez egy műfaj, vagy hogy ilyen van. Mert nem is lát plakátot. Azt hiszi, hogy amit lát az utcán, az a plakát. Annak idején a plakátkészítők festőművészek voltak, valakik voltak. Elismert művészek voltak.

Toulouse-Lautrec plakátjait már lopkodták az utcáról. Állítólag meg sem száradt a ragasztó, már szedték le. Megjegyzem nekem is lopták már el másnapra a Szkénében a plakátomat. Ez a legnagyobb megtiszteltetés, ami érhet.

Visszakanyarodva a témához, a nyomdatechnológia fejlődésével egy csomó újítást alkalmaztak a tervezők. Több lehetőségünk is lett hirtelen. A sokszorosítás, a technikai eszközök tárháza szinte végtelenné vált... és most mégis azt érzem, hogy a számítógép megjelenésével

olyan alapvető technikai megoldások tűnnek el, amelyeket 30-40 évvel ezelőtt még alkalmaztak a mesterek. Nagyon egyszerű dolgokra gondolok, festettek, rajzoltak, fröcsköltek, satíroztak, betűt festettek, szivaccsal dörzsölték a papírt, karcoltak, vágtak, ragasztottak, és utána lett a plakát.

Egy barátom mesélte, aki művészeti iskolában tanít, hogy a fiatal művészeknek eszébe sem jut tervezni papíron, rögtön kattintanának, nem is tudják, hogy mennyi lehetőségük lenne, hogy összepiszkolják a kezüket. Aztán ott az idő, mint faktor: nem csak ebben a szakmában, máshol is, minden olyan gyorsan kell, azonnal kell, sürgetnek. Fel kell venni a tempót, a lépést. De ez néha a munka kárára megy. Egy plakát megvalósítását tekintve lehetne más eszközökhöz is folyamodni, ha több idő volna rá. De lehet hogy nem baj, hogy így van... meg is szoktam már, és így legalább pörögnek az események.

Honnan merít inspirációt egy grafikus? Anna szerint bárhonnan. Hazai és külföldi tervezők munkáit is szokta nézegetni, de úgy gondolja, még is többet kellene tájékozódni, kutatni, hogy mi történik a világban. Néha az az érzése, nincsen ideje semmire, kevés egy nap arra a sok mindenre, amit csinálni szeretne.

Mivel otthonról dolgozik és egyedül, abban a pillanatban ha kimegy az utcára, olyanná válik, mint egy kisgyerek. Figyelni kezdi a körülötte lévő világot, az embereket, minden apróságot, a zöldségárus nénik kezét a piacon, milyen arcokat vág az ellenőr, vagy milyen alakú a járda repedése. Inspirációt merít a családjából, a barátaiból, az utazásokból, idegen kultúrákból, a saját múltjából. Ezeket az emlékképeket pedig előhívja, amikor szükség van rájuk.

hungary for love_kepeslap

gyor_kepgrafikai biennale

Anna a győri képgrafikai biennálén

- Mit tapasztalsz ma itthon?

Kevesen mondhatják el magukról, hogy plakátosok, mert nem sokan foglalkoznak ezzel a szakmával. Ezek a mesterek javarészt ott vannak a Magyar Plakát Társaságban és nagyon sokat lehet tőlük tanulni, ellesni.

Másik része a plakáttal foglalkozó művészeknek meg nincsen a társaságban, itt meg ott vannak-szétszéledve és már nem, vagy csak nagyon ritkán csinálnak plakátot. Az a fő probléma, hogy olyan, mintha nem lenne már szükség a plakátra. Minden információhoz hozzájuthatunk más csatornán keresztül, olcsóbban. Internet, tévé, rádió, újság, szórólap…

Pedig ez nem igaz, más országokban, igenis fontos a plakát. Párizsban virágzik a plakát és Varsó virágzik a plakáttól. De még Londonban, Tel Avivban is ízléses plakátok vannak. De hogy alapvetően mi jellemző ma szerintem? Érdektelenség.

- A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek plakátjai - Szyksznian Wanda, Felvidéki András, Helényi Tibor munkái, a régi nagy Fabulon plakát a Kálvinon és a többi - ma milyen érzéseket váltanak ki?

- Egymástól nagyon különböző művészek, mindegyikük más érzést vált ki belőlem. Alapvetően a régi nagyokat mind tisztelem és sokukkal - akik nincsenek a listádban - személyesen is megismerkedhettem mióta az MPT fölvett a tagjai közé: Ducki Kristóf, Kemény György, Árendás József stb.

A fiatalabb generációnak tanulnia kellene tőlük, és jobban láthatóvá kellene őket tenni. Sokuk nem tud úgy érvényesülni, mint ahogyan a fiatalabbak, nem használnak Instagramot, nincsenek fent a Behance-en, sokuknak weboldala sincsen, hogy a munkáik egy helyen legyenek. Szerintem ez nagy baj. Sokan úgy vannak vele, hogy nem is kell nekik az önreklám, és valóban sokuknak már semmi szüksége rá, de ez nem is csak erről szól, nekünk kellene hogy láthassuk az ő munkáikat.

A letűnt korok általában nosztalgikus sóvárgást váltanak ki belőlem... A Fabulon reklám a Kálvinon azon a tűzfalon, Egy pohár tej, tiszta fej és Fonyódi plakátok, meg a többi, akkor láthatóak voltak ilyen plakátok is. Egy csomóra emlékszem a gyerekkoromból... imádom őket.

kalvin

A Kálvin tér 1979-ben, Forrás: Grofjardanhazy

starwars

tej1

kemenygyorgy

- Tetszenek?

-Hát nem ezek a jó plakátok, amikre évekkel később is emlékszünk? A mostani plakátokra kik fognak emlékezni? Lehet egyáltalán rájuk emlékezni?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk