Szerelem mindhalálig
A csata, amit nem mi választottunk - feleségem küzdelme a mellrákkal címmel Angelo honlapot készített. Erre tette fel megrendítő képeit a feleségéről, és írta le kettejük szívszorító csatáját a halálos betegséggel. Következzen most az ő történetük.
Mikor először megláttam Jennifert, egyből tudtam. Tudtam, hogy ő az igazi. Úgy, ahogy apám is tudta, mikor először találkozott anyámmal 1951 telén, akkor azt énekelte a nővéreinek: „Megtaláltam Őt!”
Egy hónappal később Jen munkát kapott Manhattanben, elköltözött Celavelandből. A bátyám ott lakott, és gyakran látogattam, ám a látogatások igazi célja csak az volt, hogy Jen közelében lehessek. Akárhányszor találkoztunk, a szívem csak azt kiabálta: „Mondd el neki!” De nem voltam elég bátor hozzá, hogy kimondjam: nem tudok nélküle élni. Egy nap végre összeszedtem magam, és mint egy iskolásfiú, közöltem vele: „Beléd vagyok zúgva”. Rám emelte azokat a gyönyörű szemeit, és azt mondta: „Én is beléd” .
Hat hónappal később összepakoltam a cuccaimat, és egy jegygyűrűvel a zsebemben elindultam New York-ba. Aznap este a kedvenc olasz éttermünkben vacsoráztunk. Letérdeltem Jen elé, és megkértem a kezét. Egy évvel később, a Central Parkban , rokonok és barátok gyűrűjében férj és feleség lettünk. Aznap este először táncoltunk házaspárként, apám zenélt harmonikán…
Öt hónappal később Jen mellében rákot diagnosztizáltak. Pontosan emlékszem a pillanatra, Jen hangjára, és arra az üres zsibbadásra, ami akkor rám telepedett. Ez az érzés azóta sem múlt el. Azt sem fogom elfelejteni, ahogy megfogtuk egymás kezét, belenéztünk egymás szemébe, és azt mondtuk: „Együtt vagyunk. Együtt menni fog”.
Ahogy jöttek a kihívások, úgy kerültünk egyre közelebb egymáshoz. A szavak értelmüket vesztették. Egy este Jent be kellett vinni a kórházba, őrült fájdalmai voltak. Megragadta a kezem, szeméből patakzottak a könnyek. „A szemembe kell nézned, csak így tudom elviselni a fájdalmat.”
Jen megtanított szeretni, hallgatni, adni és hinni másokban. Azóta sem voltam olyan boldog. A küzdelem alatt szerencsére sokan támogattak minket, de sokan még így sem értették meg, mit élünk át nap mint nap. Jen már folyamatosan szenvedett a négy éve tartó kezelés mellékhatásaitól. 39 évesen már bottal közlekedett, és folyton kimerült volt a különböző huppanók, kátyúk kerülgetésétől. Egyre gyakoribbak lettek a 10 napnál is tovább tartó kórházi tartózkodások. A szaporodó orvosi vizsgálatok miatt a biztosítóval is nézeteltérésünk támadt. Félelem, szorongás – ezek mindennapossá váltak.
Sajnos a legtöbb ember nem akarja hallani ezeket a rémségeket, és egy bizonyos pont után mi is elkezdtük elveszíteni a támogatóinkat. Az embereket azt hiszik, hogy a kezelés varázsütésre meggyógyít mindenkit, hogy minden visszatér a normál kerékvágásba. Nem. Ahol rák van, ott nincs normál kerékvágás. A túlélőknek nap mint nap szembesülniük kell ezzel. Ha még ők sem tudják igazán felfogni, akkor hogy is tehetnék ezt azok, akik nem küzdöttek meg vele?
A fotóim ezeket a pillanatokat ábrázolják. A rák igazi arcát mutatja meg a feleségem arcán. A küzdelmet, a félelmet, a fájdalmat, a szomorúságot és a magányt, amivel Jennek szembe kellett néznie. De a legfontosabb: megmutatja a szerelmünket is.
